Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - Duba Gyula: Öregek halála — páholyból (elbeszélés)
1123 DUBA GYULA ÖREGEK HALALA PÁHOLYBÓL jk idő, tudjuk, nehezen érhető tetten, kijátszik bennünket, elfut előlünk. Benne élünk, de felületesen érzékeljük, megfoghatatlan, mert anyagtalan, közvetlenül hozzáférhetetlen. Evek folyhatnak el anélkül, hogy egyenesen találkoznánk vele. Ki látta az időt, eredménnyel ki szólította meg, hogyan válaszolt neki? Közvetlen jelzései általánosak. Napkelték és napnyugták, a hold metamorfózisai — derűs kerek tányér, majd tompa fényű, elfogyó sarló, máskor sápadtan megfagyó, halvány fény, rideg sötétség — s talán az évszakok bizonyítják, hogy az idő létezik és hatalmában tartja a világot. Erezzük, hogy bennünket is a markában tart, keményen fog, nem enged. Néha azonban szerencsés véletlen folytán — váratlan ajándék — testet ölt, múló, ám megfogható alakzatot vesz magára, láthatóvá és hallhatóvá válik, megmutatja magát. Ritka pillanat, s ha tovább tart, akkor sem feltűnő, jól oda kell figyelni s észrevenni, mert ha nem fordítunk rá kellő gondot, kisiklik kezünkből és eltűnik újból. Volt, nincs, kifut látókörünkből, mint Párizsból az ősz, melyet szintén csak Ady látott meg, senki más ... Szerencsés voltam, évekig páholyból szemlélhettem az időt, ahogy testet ölt. Kényelmes helyzet volt, határozottan szórakoztató. Közben feketéztem vagy söröztem, ha kedvem tartotta, Becherovkát iszogattam, virslit vagy rántottét fogyasztottam, éltem világomat. Még hasznos munkát is végeztem közben, újságcikket, karcolatot, kritikát írtam, tettem amit éppen kellett, meditáltam az életről, okoskodtam. Ebből is látszik, hogy a kávéházban kezdődött, ahol rendszeresen dolgozom, regényt is írok, ha úgy hozza a szükség. Tehát a kávéházról és a szomszéd asztaltársaságról, amely minden nap kilenc és fél tíz között összejött a közelemben. Délig együtt töltötték az időt. Az a tény, hogy minden délelőttjük szabad, árulkodó és gyanút keltő, azért sietve megjegyzem, hogy az asztaltársaság tagjai nem rafinált lógósok és notórius munkakerülők, hanem nyugdíjasok. A legfiatalabb is elmúlt hetvenéves és a legidősebb kora jóval nyolcvan felett van. Időálló, önmagához hű társaság, hatan a kávéházban, a jobb hatos asztalnál, mindig ugyanannál az asztalnál, a nagy szürke oszlop tövében. A pincérek fenntartják számukra a helyet, s aki ismeri a viszonyokat, nem ül le ehhez az asztalhoz, mert az az öregeké ... A társaságban ők hatan voltak törzstagok. Viharvertek és vének, tiszteletre méltók, mint maga a föld. (Az összevetésre az jogosított fel, hogy régen sokat dolgoztam a földdel, megtanultam, mennyire megbecsülendő és örökkévaló.] Fehér hajúak és törődöttek, roggyantak és csoszogok, mozdulataik nyugalma, lassú járásuk és egész lényük a nagy és bölcs igazságot sugallja: nem kell sietni, rohanni nem érdemes, úgyis elérünk oda, ahová el kell jutnunk. Az asztal- társaságot néhány fiatalabb, életerős férfi egészíti ki, jönnek, sietve szót váltanak, fogyasztanak valamit és elmennek, visszatérnek mindenapi munkájukhoz, váltják egymást. Nem állandó tagjai a társaságnak, jelöltek vagy útitársak, meg kell öregedniük, hogy teljes értékű tagok lehessenek. Szombaton és vasár-
