Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - Duba Gyula: Öregek halála — páholyból (elbeszélés)
1124 nap délelőtt azonban általában teljes számban megjelennek és ebédig együtt vannak. Az öregek alkotják tehát az állandó magot, az alapot. Kajo a legidősebb és a legtekintélyesebb. Hófehér haja még sűrű, választékkal oldalra fésüli. Arcbőre mézsárga pergamen, alakja sovány, karcsú, egyenes tartásű. Középmagas termetű, választékosán öltözködik, mindig jólápolt, elegáns. Ha ilyen külsőhöz jó modor és intelligencia járul, joggal nevezhetjük az illetőt úriembernek. Kajo régi típusú úriember. Megtudtam, hogy fiatal korában hivatásos labdarúgó volt, egy híres bécsi klubban játszott, majd az első köztársaság korában nagy cseh csapatokban futballozott. Talán az első profi volt a városban, európai név és világfi, régen sokat írtak róla a lapok. A volt fogorvost én neveztem el Agyarnak (első perctől kezdve groteszk figurának tűnt fel). Deres tarkójú, sasorrú, robusztus termetű férfi, pocakos, nehéz léptű. Kockás sportzakókat hord, széles pillangónyakkendőt köt hozzá; egyszer régimódi plumpnadrágban jelent meg a társaságban, s gúnyos megjegyzéseket tettek rá, mégis többször is felvette, anakronisztikus jelenség volt, és konok. Hetvenéves elmúlt, de a nyolcvanat még nem érte el. Széles mozdulatú ember, arca időnként elvörösödik, harsogó típus, a gutaütés sokéves várományosa. Nagy mesélő, de a legvitatottabb kérdésekhez kevés eredménnyel szólhat hozzá, mert nem veszik őt egészen komolyan. A volt magas rangú katonatisztet Ezredesnek hívom, bár nem tudom, milyen rangot viselt a háború alatt a szlovák hadseregben. Megjelenése alapján tábornok is lehetett. Ritka, ősz haját sörtére nyíratja, tőmondatokban beszél, egyenes fejtartással ül az asztal mellett, a katonás egyszerűség és rend megtestesítője. Ám arcbőre puha, rózsaszínű, lassan botorkáló, gyengécske apó. Ennek ellenére ő használja társalgás közben a legilletlenebb szavakat, gyakran őrmesterként káromkodik. A Mérnök éppen ellentéte, zömök, mosolygós, jólelkű teremtés, arca pirospozsgás, sokat beszél, a napi találkozások kezdetén szinte csak az ő hangját hallani, valóságos sajtóbeszámolókat tart, és mindig okosan. Kiváló szakember lehetett, minden újságot elolvas, mindenről tud, avatottan bírálja a közállapotokat, némileg panaszos hangon kritizál, mintha személy szerint saját magán kérné számon a társadalmi hiányosságokat és a gazdaság- fejlesztés baklövéseit. Apó a legvénebb közülük, olyan öreg, hogy már alig beszél, hallgatja a többieket. Gyakran elbóbiskcl, pislákol benne az élet. Rendszeresen jön, de nagyon lassan és nehezen, egyszer — kivételesen — elsőnek érkezett és idegenek akartak a törzsasztalhoz telepedni, s ő vékony hangon, de határozottan figyelmeztette őket, hogy társaságot vár, az asztal foglalt. Hunt szándékosan hagytam utolsónak. Számomra ő a legrejtélyesebb. Szintén nagyon öreg, ösztövér alak, mintha sápadt arca penészes lenne s a tarkója mohos, mint a nagyon vén, málladozó sziklák. Hunnak hívom, mert gyakran beszél magyarul, esetleg németül, szlovák beszédében hemzsegnek a nyelvi hibák. Amellett körömszakadtáig védi a magyar sporteredményeket, amilyen roskatag, annyira kötekedő. Ha mégis szlovákul szól, izgatottan hadar és elfullad, a helytelen szóhasználat, a téves ragok és összezagyvált végződések nagyot roppannak és kibicsaklanak szájából, németül azonban annál kifogástalanabbul védi igazát. Egyébként a többiek is beszélnek magyarul és németül, a Mérnök kivételével, ő következetesen szlovákul bírálja a közélet ferdeségeit. Az öregek elemi nyugalmával és hűségével képviselik a régi várost, a történelmi gócot, népek és nyelvek olvasztótégelyét, emberi alkotóerők és kultúrák egymásra hatásának színhelyét, nemzeti vonások hol törvényes és jóindulatú, hol pedig törvénytelen együttélésének tarkaságát. Akár a vadházasság, mely azonban nem önkéntes, hanem sorsszerű, mint minden áldás és átok, amit a népek elviselnek, és ami boldoggá teszi őket vagy elveszejti.
