Irodalmi Szemle, 1988
1988/9 - HOLNAP - Győry Attila: Megint egy nap, megint egy szám (elbeszélés]
1118 doki ott motoszkált a hátam mögött a maga nyugis stílusában. Mikorra úgy döntöttem, hogy megőrülök, odagyalogolt hozzám, belebámult a pofámba és megkezdte a szerelést. Az volt a stílusa, hogy munka közben is szövegelt, mintegy így terelve a páciens figyelmét a fájdalomról. Az asszisztens csaj néha felkuncogott a viccein, s adogatta neki a kampókat. A doki meg csak nyomta: — Húzza már hátra a nyelvét... Igaz is, Mónika, hány nyelve van a nőnek? És kaparta a fogamat, hogy sziszegtem a fájdalomtól. — Öblítse ki! — A csaj nem tudta. — Talán a kiskatona tudja! — mondta az öreg cinikusan, mire a csaj is rám nézett. — Na, hány? — kérdezte kíváncsian. — Én meg rá: — Hát kettő... Egyik a szájában, a másik meg — egy kis szünetet tartottam, a doki rám kacsintott, most mi lesz? — a másik meg ott... — mutattam a csaj lába közé. Na, a végén én jöttem zavarba... Nevettünk. A doki lepecsételte az igazolást, mehettem. Kint a várakozóban vidáman öltözködtem, titokzatosan mosolyogtam a többiekre, mintha bent valami óriási titkot tudtam volna meg. Ellógtam a napot. Az utcán egy pillanatra megszédültem. Valami csaj húzott el mellettem. Teljes gőzzel ment, hosszú haja csak ügy lobogott a szélben. Érzékien lépkedett előttem, vibrált még a levegő is. Mintha csak megérezte volna a hangolásomat, hátrasandított... Rájöttem, hogy szerelmes vagyok, de valami jó mélyen ... Izé ... rohadt ez a világ! Mire bevánszorogtam a kaszárnya ebédlőjébe, eszembe jutott, hogy tilos kajálnom. Legalább két órát ki kell bírni... Alkudoztam magammal, végül lepasz- szoltam az ebédemet egy őrvezetőnek. Az altiszt bámult, mi van velem. Nem volt kedvem magyarázni, mutattam a pofámat. Kihúztam az ebédlőből, mentem a szobára. Elterültem az ágyon, megpróbáltam elaludni. Behunytam a szemem, csend volt. A katonák kint dolgoztak a tankoknál, csak az ügyeletesek lézengtek a folyosón ... Az ajtó csapódására ébredtem. Töksötét volt, csak az utcai lámpa adott valami fényt, ami azt jelentette, hogy aludtam vagy öt órát... Körülöttem az ágyakon is feküdtek, egyhangú szuszogás töltötte be a szobát. Valaki járkált az ágyak között, odajött hozzám is. — Leveled van — nyújtotta a borítékot. — Mi történt? — kérdeztem kitérőleg. — Semmi... Nincs villany — suttogta halkan. Nincs villany. Ez ment már harmadik napja. Négy óra körül kikapcsolják az áramot. Az áramszünet nekünk megfelel, az ellenőrzés valószínűsége a nullára csökken. Mindenki döglött... Lassan feltápászkodtam, odabotorkáltam az ablakhoz. A kinti lámpa fényénél legalább elolvashattam a levelet. Néztem, forgattam — nem értettem. Ki küldhette? ... Aztán belekerültem abba az izébe ... Utolért az az érzés... Valahonnan belülről jött az üzenet. Megértettem — tudtam már, hogy ki írt... Lassan téptem fel a boríték szélét. Nyugodt mozdulataimon magam is elcsodálkoztam, habár éreztem azt a bizonyos hűvös leheletet. Végigolvastam, felfogtam... Aztán vagy hatszor újraolvastam az egészet. Ízlelgettem a szavakat, az írást. Másfél oldalt írt, tömören. Jó minél hamarabb túllenni rajta. Azt, hogy — NEM. A végén majdnem meghatott. Tárgyilagosan, szépen, pontosan írt. Ezt is vártam ... A „csak” szónál, a fő indoknál megálltam, a modatot elolvastam vagy tízszer. Lehet, hogy többször is. Ez az egész annyira rossz érzés volt, hogy szinte szépnek tűnt. Ilyet sem érezhet akárki... Vártam már, mégis megdöbbentett. Megrohadt a világ velem együtt. Leugrottam sósborszeszt venni az ARMA büfébe. Volt egy húszasom, kerítettem hozzá egy üres üveget — kijött belőle három üveg Alpa. Ballagtam a századra s akkor a lépcsőn elhúztak mellettem a keselyűk. Az egyikük hátán tüzér-hátizsákkal iparkodott fölfelé. A zsákban a lópcsőtérőnél valami meg-
