Irodalmi Szemle, 1988

1988/9 - HOLNAP - Farnbauer Gábor: Mibenlételmélet; Habozás (versek)

I I 15

elborította ez a hab, mintha csak valami tűzoltóosztag tevékenykedne az indulat heve ellen, ami azért mégsem hunyt ki a hab alatt. Az egyik tűzoltót, amikor még gyerektűzoltó volt, úgy hívták: Szégyenlősség. És Önbizalmatlanság, így szólította legjobb barátját. És voltak még más játszótársak is, de ők sosem lettek még úttörővezetők sem.

De, akkor, ha, ellenben, azonban, másrészt, méta, metameta ... jön ki a számból a sok hab. A tűzoltóparancsnokot úgy hívják: Miért. Az ő érdeme, hogy az oltási műveleteket felvértezte gondolatisággal, amely köztudottan hideg, és ezért sokkal effektívebb. Azóta az indulat fázik. Ezek már nem azok a kisded tűzoltójátékok, mint amikor Szégyenlősség és Önbizalmatlanság megakadályozták, hogy megnyerjem a magasugróversenyt. Minden csupa hab volt, és eloltották a győzelmemet, de a becsvágyamat nem. Ezt a habot nem is nagyon látni talán, ez olyan spirituális hab. Mi lett veled, kérdezte a tanárom. Magamban vertem le a lécet, válaszolnám most. Mert ez az álnok Miért még arra is rá- kényszerített, hogy magamat oltsam. A katonaságon is annyit mondogattam, hogy „miért?”, hogy engem is c'neveztek Miértnek. De komolyan! És ez már az újabb szereplő: Reflexió, a főtűzoltó. Ö már nem szirénázó tűzoltóautóval száguldozik szándékaim színhelyére, neki minden sarkon, minden házban van tűzoltókútja, szekrénye, készüléke. És különféle gerjedelmekre más-más oltóanyagot alkalmaz. De általában habosat. Hosszú tömlői mindenhová elérnek bennem, és készülékein ott a használati utasítás, számomra, önmagam ellen.

Szóval naivan úgy gondoltam, hogy a számmal habozok. Kézenfekvő, mert az intellektus környezete és közege a nyelv. Ebben van érdekeltsége és azonossága. Az intellektus a nyelvben mozog. Grammatikai mozdulatakkal. Itt nagyszerűen lehet habozni. Szintaktikus és szemantikus mozdulatokkal.

De a legjobb az volt, amikor egyszer a buszmegállónál haboztam, hogy be- menjek-e a városba, vagy sem. Alaposan habos voltam, amikor reményteljes lehetőségként villant fel a véletlen parazsa. Bízd magad helyetted a véletlenre! Feldobtam a pénzérmét, amelyet a jegyre tartogattam, mondván: fej vagy írás! És mi történt? Fantasztikus dolog történt, csak azt tudom mondani, hogy igazán fantasztikus. Az érme ugyanis nem esett vissza. Nem esett vissza! Itt még ma is toporogni kezd a stilisztikám. Az egész tűzoltóapparátus megremegett bennem a vereségtől. Végképp szükségtelen lett... A véletlen kioltotta az esetlegest! Én ezt akkor — és ma is égi jelnek veszem. Csoda! Az egyetlen csoda életem csodájában.

A történtekből mint nyitott könyvből olvashattam ki a megoldást. Nem a számmal habozok, hanem a kezemmel. Nem a nyelvem gáttalan, hanem a kezem szabad.

Évekkel később Mallarmé jutott az eszembe, az ő kockadobása. Őt is alaposan oltogathatta valami. Egyáltalán: kit mi oltogat?

A habozásból még egy, az eddigiektől kissé távoleső felismerés hámozható ki. Le^k, nyelv és viselkedés egyenértékűek strukturálisan. Mindháromban ekvivalensen valósulhatnak meg a magatartásbeli képességek, például a szabadság is. A líra: nyelvi cselekedetek nyelvben. Az epika: valós cselekedetek nyelvben.

A grammatikai különösség információtartalma minden esetben a lélek vagy — vele ekvivalensen — a magatartás különössége, ami pedig a szabadság.