Irodalmi Szemle, 1988
1988/9 - HOLNAP - Győry Attila: Megint egy nap, megint egy szám (elbeszélés]
GYORY ATTILA MEGINT EGY NAP, MEGINT EGY SZÁM... [Egy nem létező katonai naplóból) — Ébresztő!... A századügyeletes hangja belemart álmos tudatunkba. Bakancsa végigdübör- gött a folyosón, ő meg felnyitogatta a szobákban a lámpákat. Az éles neonfény egy pillanatra megvakított mindannyiunkat, még ordítani sem volt időnk — a seggfej ügyeletes elhúzta a csíkot... Valaki rámordult az egyik újoncra, azaz keselyűre: — Villany!... ... Üjra félhomály lett, csak a keselyűk mozgolódtak. Kék melegítőkben rohangáltak az ágyak között. Az élet megkezdődött, minden mozgásba lendült. Visszaaludni már nem lehetett, pedig a harci lámpa kék fénye kellemes idillt sugárzott... A szobákba behallatszott a dübörgés, amint a keselyűk a reggeli tornára rohantak. Míg tartott a torna, addig a kutyák, az öreg katonák lustálkodtak, ki-ki a maga világába merülve ábrándozott... Néztem a semmibe. Az agyam már kitisztult, bár testem még remegett a hálózsák alatt. Megint álmodtam ... Ez megy már egy hete ... A legrosszabb az egészben az, hogy olyan valószínűtlen az egész, hogy az ember beleőrül. Esténként várom az álmot, ugyanakkor már félek a reggeltől is. Valahogy megkettőződik a tudatom, vagy nem is tudom... Nappal én vagyok, este pedig ugyancsak én vagyok — de mégsem. Szédület. Álmomban ott vagyok vele a félhomályban — egymást nézzük. Az arcát csak sejtem, s így még érzékibb az egész ... Meztelenül és vizesen... Hosszú haja a melleire omlik, bőrén látom a vízcseppeket, ahogy csillognak a gyér megvilágításban az ágaskodó melleken ... Pedig még soha nem láttam őt mezítelenül az életben — mégis érzem, ismerem a testét. Olyan, amilyennek álmodom. Talán amikor az életben látom, az agyam beveszi őt, este pedig bioritmikus utakon át megjelenik... És szeretkezünk ... Ott hempergek vele abban a szivárványban, vad nyögésekkel, sóhajokkal, harapásokkal, ölelésekkel, simogatásokkal, sikolyokkal, csókokkal — s reggelre mindez a múlté. Még remeg a testem... Hagyjuk az egészet. Kelni kezdtünk. Apró mozdulatokkal raktam össze a hálózsákomat, a lepedő spanolását ráhagytam a keselyűre. „Ezek már mi vagyunk.” Kitámolyogtam a klotyóra. A folyosón dög hideg volt. Az ügyeletes kinyitott minden ablakot —- hogy fordulna föl! A novemberi hideg végighúzott rajtam, egyből libabőrös lettem. A klotyón bűz fogadott, mint mindig. A kagylók színültig papírral, vizelettel, ürülékkel. „Este nem volt villany, nem tudtak rendet csinálni a keselyűk.” Ezt az ügyeletes mondta. Persze mi parancsoltuk, hogy meg se próbáljanak rendet csinálni. Ez az ügyeletes hülye, ezért most bűnhődjön. Majd ő csinál rendet... A bűz facsarta az orrunkat. Az ablak kitörve — húzott a hideg. Közben a vizeléssel is várni kellett. Zajlott a reggeli csúcsforgalom. Néztem a felnyírt hajú bandát, ahogy ott álltak zöld alsógatyáikban... Egy tiszt egy-
