Irodalmi Szemle, 1988
1988/9 - HOLNAP - Hizsnyai Zoltán: Napforduló (vers)
HIZSNYAI ZOLTÁN Napforduló Most, amikor a Nap már majdnem kiüti az égbolt zárókövét, írom ezt a rövid verset azoknak, kiknek több szót is megér a fájdalom, ami szívüket citromnyira szippantja össze, érezvén, hogy a Nyár föllihegett a csúcsra, s máris elindult egy láthatatlan, hideglős lejtőn, melyen a legelevenebb sugarak is falsot kapnak, s görbe szegekként potyognak a fiatalság hevenyészett építménye alá. írom pedig ezt azzal a most talán még elképesztő szándékkal, hogy vége legyen már a szemérmes csacsogásnak s a bődületes bizalomnak, mellyel talán nemcsak egyedül én övezem az életet, s vége legyen a cifra és kihívó képzelődéseknek, félre a drapériákkal, a rojtokkal, a bojtokkal s neppekkel, félre a puszta hússal és a puszta testtel, és el a csontokkal, a velővel, el mindennel, ami a szőkimondás útjában áll, félre a hasonlatokkal, mert hasonlíthatatlan az a szenvedés, amelyhez az állatok, a kövek s a növények hatalmas kínját hasonlítjuk, hányjuk ki, öklendezzük ki az altatók magait magunkból, mert képes az önáltatás, de meddő, a feledés nem fogan meg soha, saját hangunkkal ordítsunk együtt, nincs kottája a vajúdás sikolyainak, nincs koreográfiája az utolsó rúgásnak, filléres érzéstelenítés, nincs személyes példa, ha mégoly vérzivataros is a teátrum, mindenki a maga üvöltését éli, lehullanak a leplek, liheg, fogát vicsorítja a felháborodás, úgy érzem, becsaptak, úgy érzed, becsaptak, úgy érzi, becsaptak, egy szivárványos álomba szőttek bele, az emberi megismerés, az akarat, az energia illúziójába mártottak, és mutatóujjakat imádattak velem, és a tükörben reggelente felpróbáltam én is mutatóujjamat, felpróbáltam az arcot, ami szenvtelen, jóságos és megértő, s tógám alját szórakozottan dobtam át alkaromon, és messzire néztem, mint a kőszobor, de csak a megcsalt áhítat nézett belőlem, s csak krokodiluskönnyeim bugyogtak, azt lesték, mikor unom meg, mikor szökik ki szememből a fény, hogy az ő hitük jobban ragyoghasson, én csak játszani akartam, belekukucskálni a búgócsiga szerkezetébe, de elromlott az élet, nyolcasba rándult a glória, amit alattomos káröröm követelt fejem köré, s még játszani akarok most is, de már csak csökevényes akarattal, nem azzal a torkos kíváncsisággal, mint azelőtt, nekem már hiába beszélnek, hiába tukmálják már énrám a saját lendületüket, az ujjúkba harapnék legszívesebben, tudom, hogy percenként morzsolódnak a napok, s az utolsó
