Irodalmi Szemle, 1988
1988/9 - HOLNAP - Krausz Tivadar: Ámokséta; Akinek hatalma van (versek)
I 107 delet egy rög tömi be koponyámon, tudom, semmi sem marad az egészből, mint a hullámok, összecsapnak felettünk a függönyök, és felszól az ügyelő, „ojtsák le a villanyt“, lesminkelnek a férgek és kilöknek a büfébe, ahol már nem én falatozom, néma szerepek várnak, MOST, MOST, MOST, ez az utolsó lehetőség, kiáltani kell, valamit mondani illik, reményről tanácsos papolni, de szorít a koponyám, megfulladok benne, s fájdalmában agyam köré tekeredik a gerincvelő, s nyüszít az agy, mint elgázolt kóbor kutya, nem bírom fölemelni, és a földbe kiabálom bele az igét, mintha fülekbe, mert a Föld a fülek tömegvonzásának nagy, kerekded orgiája, a hallgatóság hallgatag konglomerátuma, oda a sűrűjébe, oda irányítom hát szavam, és belefúrom ujjam, mind a húsz körmöm, hazugság, hazugság, aljas hazugság, nem változott semmi, nem mozdult semmi, csak a sűrű sűrűsödött tovább, s már kilóg a nyelve a Földnek, mint vörös gyászlobogó, és az univerzum szájüregében ez a nyelv formázza a rettenetes szavakat: le vagytok sajnálva, nem érdekeltek, huszonnyolc éves vagyok, nincs mit mondanom. Ezt pedig a nyári napforduló alkalmából írom, gonoszul, alig bírva legyűrni magamban a jóindulatot, amelynek sem gyökerét, sem folytatását, sem értelmét nem látom, mégis potyognak a könnyeim. Akinek szüksége van rá, itassa fel. Én magam nem nyújtom oda. KRAUSZ TIVADAR Ámokséta ez nem irodalom te egész vagy félelem és válogatás nélkül nyitsz tüzet mindegy kire és csak séta mert aki sokat szenved annak mindig igaza van s ellensége nincs
