Irodalmi Szemle, 1988
1988/9 - NOTESZLAPOK - Gál Sándor: Mentség és vigasz
1097 vagyok valami magaslaton — épületen, hegycsúcson — s egyszerre, váratlan hirtelenséggel megindul alattam a hegy vagy az épület, s kezdetét veszi a zuhanás. Az omlások között pontosan érzékelem a helyzetemet egy sajátságos térben. Zuhanok, de a zuhanást magát csak látszatként érzékelem, mint a velem vagy mellettem együtt-zuhanó falakat, kősziklákat... Mindez nagyon hasonlít ahhoz az állapothoz, amikor az ember tiszta vízbe merül alá, s lent a mélyben szemét kinyitva lebegni kezd. De ez így mégsem egészen pontos. Mert az én zuhanásomban mintha a gravitáció két irányba hatna, s gyakorta az az érzésem, hogy egy időben felfelé és lefelé is zuhanok. És ebben a fél-éber, fél-alvó állapotban az a legkülönösebb, ami megelőzi: a zuhanás előtti pillanat állandósult- sága. Egy kimerevített kép. Mert végül is nem zuhanok sehová. Minden, ami köröttem és bennem szerteomlik, együtt mozdul a tágabb térben s én mindezt távolabbról nézem: egyetlen térben kettős valómmal vagyok jelen, s félek, de ez a félelem nem riasztó ... Valahogy így, de még így se pontos . .. HIÁBAVALÓ KÜZDELEM A délelőttök formátlansága... Közel két évtizede próbálom egybefogni bennük magamat — írásban. Versben, elbeszélésben, riportokban. Az igyekezet és a szándék mennyit ér? Ad-e valahol valakinek annyi fényt, mint a felhők mögül kivillanó, íróasztalomat végigpásztázó napsugár pillanat-ragyogása? Vagy annál kevesebbet... Amikor még az éjszakák jelentették a munka idejét, ilyen kérdések soha nem merültek föl a kinti sötétség végtelenjéből. Lehet, hogy túl fiatal és túl naiv voltam még a kérdésekhez? Esetleg az írásba vetett hitem volt más? Az is lehet, hogy azok az éjszakák — a munkában eltöltöttek — kívül estek a hit és a kétely belső tartományain, s csupán a megvalósítandó föladat feletti virrasztó cselekvés létezett? Meglehet. De hova tűnt el, s mikor, ez a belső biztonságérzet és könnyűség? Amikor az éjszakákat délelőttökre cseréltem fel? Amikor az éjszakák előttem levő szuroksötétje egy tágabban nyitódó horizontnak adott helyet? S nemcsak a kinti valóságban, hanem a bennem levő, mindenkori jelen idejű térben és tájban is? Lehetséges, hogy amikor ez a váltás bekövetkezett — kívül s bévül is —, valami széthullott, darabokra szakadt; valami, amit korábban egy-egészként éltem meg éjszakáim csendjében. S ha visszatérnék ismét oda — ami megoldhatatlan —, az egykori rend is visszatérne hozzám? Aligha hihető, hogy volna erre elegendő erőm és esélyem ... így marad a délelőttök állandósult formátlansága, a széttöredezett valóság, a szertehulló gondolatok zúzaléka, s az egyre hiábavalóbb küzdelem ...
