Irodalmi Szemle, 1988
1988/9 - NOTESZLAPOK - Gál Sándor: Mentség és vigasz
N OTESZ LAPOK G ÁL SÁNDOR Mentség és vigasz Jk utóbbi időben gyakran eltöprengek azon," hogy az írásnak, az írói mun- kának mi az értelme. Egyáltalán: a huszadik század utolsó évtizedeiben odafigyel-e valaki — kisebb vagy nagyobb közösség — az írásra, az irodalomra. Töprengéseim mentén sokszor jutok oda, hogy az írás teljesen felesleges és hiábavaló. Hiábavaló és felesleges időpocsékolás — se értelme, se haszna. Tárgyilagosan, már-már hűvösen, kicsit távolabbról ráfigyelve — még önmagámra is ügyelve eközben — alakulgat bennem valamiféle kudarctudat, kudarckép, amolyan nevenincs szomorúság, hogy bő harminc esztendő erőfeszítései olyasmit hoztak létre, ami ugyan van, tapintható, megélhető, s talán még azt is mondhatnám, hogy továbbadható, ha nem érezném mindennek az ellenkezőjét is. Mintha a Nincs vagy a Semmi emlékművét mintáznám — mintáztam volna — éveken át naiv hittel vagy buta öncélúsággal, esetleg azzal az elvont, senki számára nem fontos elképzeléssel, hogy egy adott korszaknak elkészíthető valamiféle dokumentuma, amely összefoglalhat valami használható, gyakorlati célokat segítő értéket. Ám, be kell vallanom, hogy ez nagy tévedés. Mert a huszadik század végére elfáradt az emberiség, nem ügyel már önmagára sem, elöregedett, elfásult, idegvégződései elérzéktelenedtek, befalazta önmagát, értelme kapuit. Ezt tudván, hogyan nézzen önmagára az ember-író? Egyáltalán: érdemes-e vizsgálat tárgyává tenni az ezredvégen író-mivoltunk állapotát? A kérdésre biztosan akadna többféle válasz. De én régóta azt tapasztalom, hogy minden leírt vagy kimondott kérdés csak újat szül. így ezt az irányt jobb nem követni, mert sehová se vezet. Tehát? Tehát — de buta szó! — akkor most merre, hogy kiláboljak e magam készítette csapdából? Mondhatnám: a tudomásulvétel arányai azért mégiscsak jelentenek valamit. Időnként rádcsodálkoznak néhányan: nini, egy krétakori képződmény — s még beszél is! Lehet, hogy ez így nem egészen igazságos, de realitás! Még akkor is, ha tudom: ez is zsákutca — sehová se vezet. Ugyanakkor azt is régen tisztáztam magamban és magamnak, hogy az út visszafelé járhatatlan. Ami majdnem azt jelenti, hogy az ember — ha ma író — egy életen át azon dolgozik, hogy önnön lehetőségeit megsemmisítse. Teszem azt: saját történelmét, azt a belső történelmet, amely soha nem lesz múlt; amely tegnap is jelen idejű, meg holnap is jelen idejű. Lehetséges, hogy ez az örök jelen idejűség az egyetlen mentség és vigasz az ember-író eltékozolt életére?! ZUHANÁS Még most is vannak helyzetek és érzések, amelyeket nem tudok pontosan megfogalmazni. Évek, vagy évtizedek óta él bennem meg-megújulóan egy kép: fent
