Irodalmi Szemle, 1988

1988/1 - HOLNAP - Hizsnyan Géza: A szórakoztató színház változatai

fiatalokat, punkokat, csöveseket, kábítósokat idéző megjelenésű statiszták népesítették be a játékteret, filmesek, mikro- fonukkal mindenhová odaszemtelenkedő riporterek bukkantak fel Pantalonéval, Truffaldinóval és Smeraldinával együtt. Renzo és Barbarina személyében megjelent a hálátlan ifjúság, az üres, emberektől elszakadó filozofálás örökké aktuális problémája. Lám csak, Martin Peterich rendező megtalálta a mesejáték történetében a mához szóló többletet; többre számíthatunk hát felhőtlen szórakozásnál — gondoltam. A rockos hangvételű dalbetét teljessé tette az aktualizálás látszatát, és fokozta a nézőben a folytatás iránti várakozást, amelyből azonban semmi sem teljesült. A továbbiakban láthattunk realista játékot, groteszk jelenetet^ valódi mesejátékot látványos elemekkel, romantikus melodrámát, naiv aktualizálást fotó- és rádióriporterekkel, sőt a közönség meg- interjúvolásával, szóval eklektikus, fo- gyaszthatatlan és megemészthetetlen színházi csalamádét. Mi is történhetett? A rendező valószínűleg áldozatul esett saját öt- let-túltengésének, lehetőségfragmentumainak, amelyekből bármelyiknek a következetes végigvitelével legalább egységes, koherens, élvezhető előadást produkálhatott volna. Mert el tudom képzelni Gozzi fia- béját aktualizált színpadi játékként, com- media deli’ arteként, a történetnek ironikus vagy groteszk felhangot adó „átstili- zálásként”, romantikus mesejátékként, még zenével hígított melodramatikus szirupként is, csak éppen mindezek keverékének, össze nem függő és össze nem illő elemek vegyülékének nem tudom elfogadni. Az előadás eklektiája tetten érhető a jelmezek és kellékek használatában is, csakúgy mint a díszletekben, ahol főleg a Renzo és Barbarina új palotáját jelképező, állandóan föl-le járó, tükrökkel ékesített építkezési felvonó volt a végig nem gondolt, ámde agyonjátszott ötlet jellemző példája.

Ilyen eklektikus, átgondolatlan, követ- kezetlen rendezésű előadásban nehéz értékelni a színészi teljesítményeket, amelyekről pozitívumként mindenképpen elmondható, hogy a jó ízlésnek híján lévő produkcióban igyekeztek elkerülni az ízléstelen ripacskodást, általában nem éltek az olcsó poénkodás lehetőségével. Az egységes szerepformálásra tett kísérletet elsősorban Karol Simon Renzójában fedezhettem föl: erőteljesen formálja meg a könnyen lelkesedő, meggondolatlan ifjút,

aki azonban képes a belátásra, tévedései beismerésére, bár ezt önmaga előtt is szégyenkezve, fölöttébb szemérmesen teszi.

GORIN: Thyl Ulenspiegel (A Szlovák Nemzeti Felkelés Színháza) Amíg zsarnokság, elnyomás és embertelenség van a világon, addig eleven lesz az ellenük harcolók legendája, s mindig népszerű lesz a mesék, mondák hőse, aki észszel, furfanggal küzd a szabadságért. Addig mindig hálás dolog lesz az Ilyen mesék és legendák fel- és átdolgozása, hiszen nem veszítik el aktualitásukat: a nem cselekvő, tenni képtelen vagy rest tömegnek mintegy pótcselekvésként szolgál a szurkolás, a hős illetve a mü iránti lelkesedés, s valamiféle reményt is nyújt — hitet a csodában. Hálás témához nyúlt tehát Grigorij Gorin, amikor Charles de Coster könyve alapján drámát írt Thyl Ulen- spiegelről, a németalföldi népi hősről. A főhőst ismert figurákkal, típusokkal veszi körül, amelyeket ma is megtalálunk, köny- nyen behelyettesíthetünk (zsarnok uralkodó, szadista vonásokkal felruházott inkvizítor, a nép fiából hóhérrá lett alak, pénzért mindenre hajlandó besúgó stb.j. Mindez jó dramaturgiai érzékkel megírva, hatásos jelenetekké, dialógusokká komponálva. Gorin darabja tehát jó alapanyagot kínál egy mai, hozzánk szóló színpadi produkció létrehozására. A rendezőnek csupán (?) azt kell eldöntenie, megelég- szik-e az író által megírt jellemek, típusok színpadi bemutatásával, vállalja-e a közöttük levő viszonyok elemző kibontását, vagy még ezen túl is megkísérel valamit hozzáadni saját korából, tapasztalaiból, környezetéből, világából. Roman Polák a legegyszerűbbnek, legbiztonságosabbnak látszó lehetőséget választotta: az írói szöveg magas színvonalú, hű színpadi megjelenítését. A siker lehetősége adva volt, hiszen jó szöveg mellett a kitűnő turóc- szentmártoni (Martin) társulattal, nagyszerű színészekkel dolgozhatott. Az eredmény mégis felemás lett. Elsősorban azért, mert nem bízott eléggé a szövegben (talán önmagában sem), s úgy vélte, egy kis modern zenével, tánccal „megtámogatva” hatásosabb lesz a produkció. Igaz, dalszövegként nemes anyagot használt föl (Jevtusenko és mások szövegeinek átiratát), a dalok mégis megtörik az előadás lendületét, hátráltatják a cselekményt, ismétlésként hatnak, mert olyan dolgokat mondanak el, ami a történetből és a szereplők jelleméből fakadóan amúgy is nyilvánva