Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - HOLNAP - Hajdú István: Uniformis
a térben, hangokat adnak ki, hogy aztán belefaroljanak újra a memóriát radírozó messzeségbe. Sokáig beszélgettek, egyre kellemesebb zsibbadásban. „Reggel be kell mennem a színházba”, villant még át az agyán elalvás előtt. Óriási bakancsok léptek a fejére, egyenletesen, zakatolva s valami kellemetlen, zajos lüktetés kíséretében, ami nem volt más, mint a tomporokhoz verődő szuronyos fegyverek zöreje. A katonák igy alulról szemlélve gigászinak rémlettek hosszú lábukkal és pici fejükkel, a szemükbe húzott sötétlő acélsisakkal. 3 Petőji rádió, Budapest. Híreket mondunk. Ojabb összecsapások voltak az iraki- iráni fronton ... Mi ez? Riadó! Hol a szerelésem, a hálózsákom? Időjárás-jelentés. Fehér falak, az asztalon boros üvegek. Be kell mennem a színházba! Ugyanazon a parkon ment keresztül, amelyiken évekkel azelőtt. Fura érzés, mintha semmi sem változott volna, ő maga sem. A parkőr pontosan irányított szúrásokkal döfködte az elszórt papírdarabokat. Olyan profi tudásra tett szert az öreg, hogy a csikkeket is elsőre eltalálta. Egy szúrás, két lépés, egy szúrás, három lépés, egy szúrás, egy köpés. Rejtélyes program szerint működött az öreg, de pontosan, akár egy Doxa óra. A parkőr észrevette, hogy nézik. Arra fordította a fejét, s csak úgy lazán, a foga közt, vékony nyálsugarat ívelt a másik felé. Aki a parkban tartózkodik, az ellenség. Az csak szemetelni meg bagózni jött ide, vagy kutyát sétáltatni, hogy odapiszkítson bárhová. A kutyagumit nem lehet felszúrni. Le kell hajolni, és valami papirossal megfogni. Az őr szörnyen utálta a kutyákat. Álmában a legkülönfélébb fajtákat döfködte agyon hegyes botjával. Előbb megvakítani, aztán pontosan elhelyezett fájdalmas szúrásokkal — mars a pokolba! Három egyenruhás katona közeledett. Izmai ösztönösen megmerevedtek, kezét köszönésre emelte. A sokcsillagú, valószínűleg a főnök, bambán pillantott rá, mint akinek fagylaltot csúsztattak a sapkája alá, aztán viszonozta a tisztelgést. Pusszantalak — mondta utánuk, amikor ráébredt tette beteges voltára. Belépett a színház igazgatójához. Kimért modorú, kombinatív típusú vezetőt látott maga előtt. Nehezen viselte, ha íróasztal mögül tárgyalnak vele, pláne űa le sem ültetik. Ilyenkor mindig kedve támadt a fenekét megkavarni vagy az orrában turkálni. Egyenrangúnak szerette érezni magát. Csakis így nem kell mindenre bólintani, és menni utána a vágóhídra. Az igazgató az ENSZ-be illő beszédet kanyarított. Néha orvul kérdezett valamit közben, akár egy nyomozó. Átlátszó trükk ... A kisdiákokat szokták így faggatni, ha rossz fát tesznek a tűzre. Zavarta az is, hogy az igazgató szeme vibrált: az ajtót leste, mintha bármelyik percben beronthatna a Gestapo. — Nem, sajnos nem tudjuk most alkalmazni. Mit kellett ezen annyit köntörfalazni? De hát végül is színházban vagyunk. És ez is csak egy színdarab. Rossz alakításokkal és szereplőkkel. Ügy látszik, más szereposztás után kell néznem — gondolta, amint becsukódott mögötte az ajtó. Nagy fekete ajtó volt. Nagy fekete vaspántok tartották. Három egyenruhás katona nézegette odakinn a színház vitrintjeit. Egy képre mutogattak, és jóízűen nevetgéltek. Elsuhant mögöttük, akár egy halk akkord a levegőben. Pedig valaha szerette a színházat... Csillogó tükreit, bársonyszékeit, bálnaszájra emlékeztető színpadát, amely mintha elnyelni készülne minden díszletet és szereplőt. A reflektorok úgy világítottak ebben a hatalmasra nyitott szájban, mintha annak sok-sok színes fényben égő foga lenne ... Őrtornyok fogsora.
