Irodalmi Szemle, 1988

1988/1 - HOLNAP - Csóka Tibor: A langyos tea

, A második fruska biztosan elvált, mert állandóan arról beszél, hogy milyen szemetek a férfiak. Hogy csak azért élnek, hogy megcsalják a feleségüket. Ezt nagyon halkan mondja. Nekem meg szép nagy füleim vannak, mindent meghallok, amit nem kell, főleg azt! Végigmérem őt. Nem látszik szende szűznek. Arról is biztosan mesélhetne, hányszor feküdt neki a kísértésnek.

Megjött! Végre! Rám néz, elfordítja a tekintetét és leül egy öregember mellé.. A Béla! Na köszönöm, ebből elegem van!

Megint odaül mellém. Kezében morzsolja a hajtincseimet, nyelvével pásztázza a nyakamat. Csókol is. Másodszor sem adom oda magam.

— Azt hiszed, csak úgy lefekszem veled? — kérdem fölényesen. Rám néz, csillog a szeme.

— Azt.

Megnézem őt egy kiéhezett férfi szemével. Aztán egy kielégült férfi szemével.

Győz az ösztön.

Jót szeretkezünk.

Még egy jót szeretkezünk.

Aztán már csak szeretkezünk. Mire feltápászkodom, pirkad. Ö is pirkadt. Én bedőlök a fürdőszobába. Ö meg kidől.

Zuhanyozás után lefekszik és elalszik. Csendben szuszog. Eszembe jutnak legényéveim. Eszembe jut, amikor elvesztettem az érintetlenségem. Nyár volt. Éreztem a gabona illatát, a friss szél fúvását, a fákon röfögtek a majmok. (Lehet, hogy nem is a fákon voltak. Lehet, hogy nem is röfögtek... Mindenesetre szép emlékeim maradtak.) Felébresztem az alvó tündért, és elküldöm a bús otthonába. A meleg (vagy langyos) hitvesi ágyba.

Amikor öltözködik, végigmér, mustrálja a kézifegyverem. „Nem volt rossz”, suttogja elégedetten, és leteper az ágyra. (És eszembe jutnak a sorok, miszerint már csak szeretkezünk . ..)

— Szimpatikus vagy nekem — szól hozzám Rozi.

— Te sem vagy egy ócska bőr. — Megint nagyképű vagyok. Hízeleg a hiúságomnak, hogy egy jó nő csak úgy odaül mellém. Mert jó nő. Amióta bejött a könyvtárosnő, és odaült a férjéhez, titkon Rozit lesem. Ő is sűrűbben pislog felém.

— Iszol valamit? — kérdezem kedvesen, felhajtva a második pohár konyakot is.

— Le akarsz itatni? — kérdezi tettetett félelemmel.

— Akar a halál. Meg én az ágyba.

— Ha isznak a nők, engedékenyebbek.

— Főúr, két konyakot — rendelek anyagi helyzetem pincéjéből.

Gyorsan ment. Gyorsabban ment, mint gondoltam. Ilyen tekintetben minden nő egyforma. Elég nekik egy szikra, aztán akár tíz perc alatt készen vannak a szarvak.

— Tudod — kezdi lassan —, nehéz egyedül. Ügy érzem néha, megöl a magány.

— Akkor már rég halott vagyok.

— Ma este is egyedül! — Jaj, Rozi, nem szabad így beszélned. Ezt a csemegét nem papizom meg. Mindenesetre a „magány” mélyen belevésődik az estébe.

— És Lajos? — gúnyolódom. Szemében csodálkozás ténfereg.

— Már nem kell. Már te kellesz! — Erős, egyszerű, nagyszerű szavak. Nyelek egy nagyot. Hát mégis ilyen gyorsan megy nálad? A konyakot egy hajtásra