Irodalmi Szemle, 1988

1988/1 - HOLNAP - Csóka Tibor: A langyos tea

HOLNAP

99

— Miért jöttél el? — kérdezem hirtelen, nem hagyok időt a gondolkodásra.

— Miért hitted, hogy szeretem a teát?

Legjobb védekezés a támadás. Ebben a korban minden magára adó nő teát iszik. Sznobságból vagy kispolgárságból vagy azért, mert a szomszéd is issza. (Vagy nem issza.) Nagy volt az esélyem, hogy ő is szereti a teát. Nem tévedtem. A hatvanas években bélyeggel lehetett felcsalni egy lányt a lakásba. A hetvenes években lemezekkel. Most teával. Vagy jön anélkül is, sok esetben.

— Meddig maradhatsz? — zökkenek vissza a valóba.

— Ügy rendezem a napomat, ahogy akarom.

Legyintek. Ezt már ismerem. Tavaly egy szintén férjezett asszony mondotta ezeket. A mozi után megvársz, elküldöm a barátnőmet, és miénk az este. Lángolt a szeme. Este a moziban idős férje oldalán jelent meg. A film után megálltam előttük és megkérdeztem, mi tart egy ilyen jó nőt egy impotens öreg szivar mellett. Nagyképű voltam és magabiztos, ezt a csatát megnyertem.

— Tűnjön el, maga ficsúr! — szólt hozzám az öreg.

— Csak nyugalom, tata, mert elviszi egy tus.

— Milyen tus? — kérdi kíváncsian.

— Infarktus — nevettem, és sarkon fordultam. Az ilyen édeskettes estékből egyelőre elegem van.

— A férjem nem ért meg. Tizenöt év van köztünk. Van egy kislányom is. A Béla még sosem kérdezte, szeretem-e a teát. Meg ilyen apró dolgokat. De nem erről van szó. Nem azért jöttem fel hozzád. Szeretném már egyszer kibeszélni magam. Neked lehet. Nem vagy hülye, a nőket ismered. Nem várok tőled segítséget, csak hallgass meg. Utálom a precíz házasságot. Minden mindig rendben van, mindenre halkan, csendben válaszol, nem káromkodik, nincsenek indulatai. Nem az én emberem! Egyedül lenni vagy egyedül érezni, ugyanaz. Magány mindenhol.

— Itt is?

— Félek tőled, hogy ezt egyszer kihasználod. Most nekem van gyenge pillanatom. Az a típus vagy, aki kihasználja a nőket. Lefekszel velük, aztán meg elküldöd őket.

— Olvastad az életrajzomat? — Már melegem van.

— Rád van írva. Ki vagy meszelve.

Eddig jutott el. Aztán odaült mellém, és elkezdett simogatni. Meg csókolni. Nem adtam oda magamat.

— A Béládat megszoktad, azért nem válsz el. Sematikus házasság, ennyi az egész. Szerelem, megnyugvás. Beletörődés, megszokás. Ez a képlet. Van egy barátom: az a mániája, hogy a fehér tapétát firkálja össze mindenféle okos mondással. „Idegen maradsz, és megértő. Ez már majdnem szerelem.” Ebben a frázisban benne van az élet.

Már a második konyakot iszom, az első kávéval. Nagyon ízlik. Lassan teljesen átmelegszem, ez nagyszerű érzés. Biztosan nagyszerűbb, mint a sarkon várni és arra eszmélni, hogy a fagy kőkemény rockot játszik a testemen.

Újból körülnézek. Lassan kiürül a kávéház. A két fruska sűrűn pislog felém. Fiatalok, és nincs sok gondjuk. Elkaptam egy-két szavukat. A szebbiket Rozinak hívják. A férje valahol messze dolgozik: Algéria, Tunisz vagy Mezopotámia. Villamosmérnök. Rozi biztosan elégedett. A férj rendben küldi a pénzt, rendszeresen tejel. Egy lányuk van. Most biztosan a mama vigyáz rá. Mesél valamit Lajosról is, aki feljár hozzá esténként. Nem nagyon elégíti ki. Rozinak biztosan nem elég. Látom a szemén. (Ez az, amit nem lehet megunni!) Belenézek a szürke szemébe és megkívánom őt. Lehet, hogy még ma éjjel kirúgja a Lajost.