Irodalmi Szemle, 1988

1988/1 - HOLNAP - Csóka Tibor: A langyos tea

fáradtsággá. Rendelek egy kávét konyakkal, hogy a szívverésem is javuljon. A terem félig üres, velem szemben két fiatalasszony ül. Az egyik sűrűn pislog felém.

Nem lehet így tovább élni. Az ember az egyik ágyból a másikba vándorol. Kielégít (majdnem) mindenkit, aztán leír pár oldal badarságot, az emberek megveregetik a vállát, „remek, nagyszerű, fiú”, még a hozzáértők is, „csak így tovább”, elmászik az ágytól, következik egy világos és magányos hét, talán kettő, megint leír pár oldalt, majd újból bebújik egy túlfűtött ágyba, és kezdődik minden elölről. Nem lehet így élni.

Vagy igen?

Az élet meg csepeg tovább. Nő, valami, semmi. Nő, valami, semmi. Ezt a rothadó egységet meg az élet tartja össze.

1 A múltkor egy gyenge pillanatomban — tökrészegség vagy kielégülés utáni lebegés — megkérdezte a szeretőm, elvenném-e feleségül.

Nem. Nem mondtam ki. Nem értette volna meg, hogy néha kívánom az értelem-ész kompozíciót a puszta és meztelen való helyett. Ez persze nem azt jelenti, hogy buta libákkal fekszem össze. (Nem mindig azt jelenti.] Bőven akadnak olyanok, akiknek a szépségen és pénzen kívül nincs semmijük sem. A szépség múlandó, a pénz meg fogyatkozik. És aztán ki áll előttünk?

EGY MEZTELEN TEST.

Ha ezt megfordítjuk és olyan nővel akadunk össze, akinek nincs pénze, nem is a legszebb, de néha az eszét használja sodrófa helyett, akkor ki áll előttünk?

EGY MEZTELEN FEJ.

Jobb ma egy test, mint holnap egy fej. Vagy jobb ma egy fej, mint holnap egy test?

Van különbség. Bizonyos esetekben meg nagyon kiüt. Nem mondom, kell néha egy szép test, amelyen kiadjuk erőnket, ellebegünk, elfelejtjük a gondokat és mindennapokat, egy pohár szesz után folytatjuk a folyamatot, délben ébredünk tökfáradtan (párszori ismétlés sem volt elég), az éjjeliszekrényen a pohár, amelyben még megbújik a szesz, egy hajtásra leöntjük a gyomrunkba, majd felvesszük a cetlit, amelyet könyökünkkel vertünk le, amikor a pohárért hadakoztunk. „Jó volt, drága”, olvassuk a közhelyet, nekem, de csak volt, mert most egy időre elfelejtelek, kimegyünk, félórái tus után ápolt külsővel és megnyugodott idegekkel távozunk. Ha a lépcsőházban találkozunk valakivel, ne köszönjünk, vagy ha az illető előbb köszön, változtassuk el hangunkat, úgy feleljünk.

Mert biztos, ami biztos.

Igen, biztos, ami biztos.

Biztos, hogy ma nem jön pontosan.

— Egyedül vagyok — suttogja halkan.

— Csak egyedül érzed magad.

— Lehet, hogy igazad van. A Béla nem ért meg, a lányom még kicsi.

Gyűrűt nem hord, fiatal és nagyon kívánatos. Előveszem a kancsót, teszek

bele fél marék sárgazöld teaszemetet, leöntöm forró vízzel, és lefedem. A csészékbe is teszek egy csipetnyit, leöntöm a teával és lefedem olyan fedővel, amin egy kicsiny lyuk van, a gőz azon kitódul, mint az izlandi gejzír. Épp elég idő marad arra is, hogy a nyers és a forró tea elkeveredjen, és zamatuk egyesüljön. Ezt a módszert én találtam ki, lehet, hogy a világon egyedülálló.

— Isteni illata van — ragyog fel újból az arca. Felemeli a csészét, csürcsint egyet, és bólint.

— Ilyen finomat még nem ittam.