Irodalmi Szemle, 1987
1987/1 - KÉP ÉS SZÓ - Rácz Olivér — Löffler Béla:: Ülő akt
LÖFFLER BEM: ÜLŐ AKT Melyik az a kortárs képzőművészeti alkotás, amely a leginkább a szívemhez nőtt? Nehéz a választás. Még akkor is, ha csak szülővárosom képzőművészeire gondolok. Felvillan előttem az „öreg” mesterek, Kieselbach, a nagyszerű Csordák Lajos emléke, vagy Krón Jenőé, aki egyszer, apró gyerek koromban lerajzolt, Halász-Hradil Eleméré, Jakoby Gyuláé, Grosz Erzsié, Féld Lajosé, a ,,kis” Feldé, szülővárosom egyik legnagyobb festőművészéé, a korán elhunyt Collinásy Gyurié, akinek oly sokszor elüldögéltem bohém tarkaságú műtermében ... Nagyon nehéz a választás. De mégsem az. Mert a képzőművészek között van egy, aki barátnál is többet jelentett számomra, s jelent ma is. Barátnál is többet — Béla, te kedves Löffler Béla, aki tavalyelőtt töltötted be nyolcvanadik évedet, s megőrizve örök fiatalságodat, időközben érdemes művész és, többek között, a Munka Érdemrend tulajdonosa lettél, számomra mindig Te voltál az Alkotás, a művészi hit és a művészet szeretetének és megbecsülésének a jelképe. Még kezdő költő koromban Te ismertetted meg velem az Alkotás* az alkotói munka folyamatának a csöndjét és lázát, kitartó, türelmes nyugalmát és heves, lüktető szenvedélyét. Tőled tanultam meg, hogy a művészi alkotás lényege — a Te szavaiddal élve: „Becsületes, kitartó küzdelemben meghódítani az anyagot.. A Te anyagod — minden ősanyag. A mészkőtől, a carrarai márványtól, a fától, üvegtől és az elefántcsonttól a bronzig, ólomig — minden. Az azonban már a Te egyszeri és egyedi művészi személyiségedhez és nagyszerűségedhez tartozik, hogy melyik anyaggal mit lehet kifejezni, s hogy mi milyen anyagba kívánkozik. Természetes, hogy Makszim Gorkijt vörös márványból (és bronzból is), Jakohy Gyulát, Collinásy Gyurit, Csordák Lajost, Halász-Hradil Elemért — Grock-ot, a klasszikus, a bölcs, a filozófus Bohócot és Björnsont, a Gondolkodót bronzból formáltad meg, s hogy Grosz Erzsihez, Fábry Zoltánhoz, Beethovenhez, s mindenekelőtt a kommunista ellenállás harcosához, a szocializmus nagy mártírjához, Schönhertz Zoltánhoz csakis az ólom volt méltó. Bronzba és ólomba vésted a bronzba és ólomba kívánkozó jellemeket. És fába és elefántcsontba vésted a költészetet. A számtalan, csodálatos Anyát, a Szerelmeseket, a Leányt... Carrarai márványba a szépség számtalan csodáját, mosolyát, mozzanatát. És trachitba az utolsó nagy bohém kassai cigányprímás, Bundzik Pista bácsi kedves, ragyás, öreg fejét. És ezért, és most már — nem nehéz a választás. Mert ha „ülvén csöndes szobámban”, gyönyörűséges kis alkotásodra, a bronzból készült Anyára s gyermekére, vagy a kassai Dóm általad restaurált, egymásra boruló, három vén szentet ábrázoló oromzat- elemére pillantok, máris sorra felvonulnak előttem csodálatos alakjaid, gyönyörű kisplasztikáid s az általad megörökített, kemény, markáns munkásfejek. És az 1954-ben fehér márványba faragott Ülő akt, a költészet, a szépség, az életöröm, a halhatatlanság — az igazi, halhatatlan Művészet jelképe. Rácz Olivér
