Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 8.

ÉLŐ MŰLT

jesztve fogalmazta meg elmarasztaló ítéletét. így lett számára ez evangélikus egyház — egyes képviselőinek a náciknak tett szolgálatai miatt — a fasizmus segítője, s a katolicizmus — az olasz fasizmusnak tett szolgálataiért — a fasizmussal egyjelentésű fogalom, „felületjelenség, de uralkodó jelenség”.39 Feltehetően csak a propagandahatás fokozása kedvéért lehetetlen egyenlőségjelet tenni Luther és Göring közé, s meglehetősen történelmietlen módon a reformáció „proletárjellegét” számon kérni Luthertől, még ha Luther és Münzer Tamás értékelésében logikus is Fábry érvelése. A Vatikán címére elhangzó (jogos) kritikáját a hallgatásért, valamint azért, hogy „a külső (tehát fasiszta] nyomással” szemben a bolsevizmus ellen ágáltak a püspökök40, később a Habemus papam! című írásában részben korrigálta. XI. Pius pápa Égő aggodalommal . ■. című enciklikáját úgy értékelte, mint az „újpogányság elleni vétót”. A pápa ugyanis kinyilatkoztatta, hogy „az ember lényegileg morális lény”. A fajüldözés idején a non possumusnak erre a kérlelhetetlenségére az „állatvilág morálja” ellen valóban szükség volt.”41

Irodalmi vonatkozásban is a véletlenszerű utalások igazságtalanságát említhetjük. Mértéket és címzettet tévesztett Fábry többek között Győry Dezső ágáló „aktivizmusa”, vagy Neubauer Pál a „hitlerizmus külföldi entellektüelje” megítélésében. Karinthy Frigyest — egyéb bíráló megjegyzések mellett — ezekben az években egyik kijelentéséért (a „hallgatás a lelkiismerettel megáldott író kötelessége”) marasztalta el.42 Bár korábban kiválóan ismerte Karinthyt (írók és irodalom Szlovenszkón) s legfeljebb a „döntő distancbátorságot” hiányolta vagy a „célba találni akaró szociális egyenességet” (Az ötnevű ember, Feme stb.), a harmincas években viszont jobbára negatív érvként jutott eszébe Karinthy Frigyes neve (Író és osztály harc, Magyar rapszódia: 1932, József apánk és az előzmények).

Nyilvánvaló, hogy Karinthy hozzáállása az irodalom és a közélet dolgaihoz eredendően más volt, mint Fábryé (ezt polgári szemlélete is aláhúzza), a háború és a fasizmus kérdésében azonban hallatta szavát. A Legenda az ezerarcú lélekről vagy az Eszmék alkonya című írásában Karinthy éppúgy a háború szörnyűségei ellen foglalt állást, mint Fábry. Legfeljebb a hangvétele (meg a műfaja) volt más. Tudjuk persze azt is, hogy Karinthy nem értette a tömeget (Barabbás című novellája a frappáns bizonyítéka), az „Igen vagy Nem” és a „még nem tudom” között ingadozva azonban bátran vállalta a jót cselekvés misszióját. A Ki kérdezett? című tanulmánygyűjteményében (1926) az „új Bábel” zűrzavarában az értékrend fontosságát hangsúlyozta, mondván: „a káosz közepén” álló írónak „önmagának keli az egész világot újrateremtenie”. A harmincas években pedig Thomas Mann hatására vállalta a tiltakozó lélek szerepét. Vitriolos gúnnyal fogalmazta meg a „bátorság és a gyávaság” eszméjét: „amennyiben az oroszlánnak.. . van valami ideálja, akit tisztel, az nem Mussolini, hanem a nyúl, aki olyan bátor mer lenni, hogy még előle is elszalad”. Lényegében a József Attila-i „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet” gondolatát fogalmazta meg üzenetként az emberiségnek. (Hogy Fábry ezzel az üzenettel nem azonosulhatott, az nyilvánvaló.) A képesújságok „rajongott államfőinek” arcképéről pedig úgy írt Karinthy, mint „rém- pofákról”, mumusokról. A „fogatösszeszorító Dac” szólalt meg 1938-ban megjelent második verseskötetében (Üzenet a palackban) is, melyben tanúként Galileit idézte. Nem tudjuk, Fábry ismerte-e ezeket az írásokat (Karinthynak közel száz antifasiszta cikke jelent meg), a korábban túlhajtott ítéletet (az „erkölcsi kötelességek” hiányáról) azonban nem enyhítette azzal, hogy a Stószi előszó már „édes Karinthy-halandzsáról” beszélt.

Fábry bírálata (és elmarasztalása) az „itt és most” elvárásai alapján fogalmazódott meg, s ezek sem a folyamatos fejlődés (formálódó életművek), sem a történelmi távlat szempontjából nem fedik a tárgyilagos ítéletet. Globális, hevenyészett érvelések, elhamarkodott elmarasztalások voltak, melyek elsősorban a saját életművének ártottak. Viszont elfogultsága felülbírálására is akadt példa. Amikor tudomást szerzett a Horthy- korszakban érlelődő németellenes irányzatról, minden korábbi elfogultsága ellenére a „jobbak, állhatatosabbak” között emlegette — 1938 nyarán — Szekfű Gyula és Szabó Dezső, Szécsenyi Aladár gróf és Apponyi György, Remenyik Zsigmond, és Horváth Béla nevét.43 Később a Győryt ért sérelmet is korrigálta.44

Az antifasizmus hitelét és jogosságát hirdetve felismerte, hogy csak a szellem fegy-