Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 8.

ÉLŰ MÚLT

és becsületgesztus egyetlen lehetőségét ismerte: küzdeni a „hintáslegények krajcárszélhámossága” ellen, akik vitustáncba kerítik az emberiséget, küzdeni „a trükk, a palifogás minden csínját-bínját ismerő vásári kikiáltók” ellen, az élet első számú közveszélye: a fasiszta háború ellen.32

Porosz mohamedanizmus című cikkében a hatalmi totalitással szemben a „reális szemlélet szülte cselekvés” pártján állt. F. W. Foerster igazságát vallotta, miszerint „a po rósz militarizmus ellenében nem lehet a hegyi beszéddel jönni”. A félreállókkal szemben pedig Thomas Mann megállapítását idézte: „A világhelyzet megkívánja, hogy a szellem vele született szelídsége és terheltsége dacára harcolni és védekezni tanuljon.”33 A védekezés eszközét Thomas Mann a propagandában látta, s lényegében a logikának ezt a parancsát követte Fábry is, aki a közírás legteljesebb szellemi fegyvertárával állt az antifasiszta harc szolgálatában. A hatalmi totalitás lidércével szemben a meggyőződés agitáló erejére támaszkodott, hogy kivédje az „inferioris ellenfél” hatalmi megnyilvánulásaként jelentkező propagandamesterkedést, melynek kézikönyve Hitler Mein Kampója volt. Az a tény, hogy a Mein Kampf szerint a propaganda nem más, „mint egy tanításnak a népre való rákényszerítése”, lényegében a fasiszta mítosz lényegére, a Führer mint Megváltó szerepére is utalt. A „gigantikus lehetetlenség” a hazug propagandamanőverekkel akart célt érni — állapította meg Fábry —, holott „Hitler nem mítosz, csak — szituációpolitikus, aki ellenfeleinek gyengeségéből élősködik”. Ebben a megfogalmazásban látta Fábry a „diplomatikus halandzsák idején” a hitleri mítosz lényegét, az új mohamedanizmus módszerét. A mítosz eredőjét az imperialista fejlődésben látta, amikor a „nehézipar mohamedanizmusa megérlelte a gyümölcsöt: a fegyver Isten lett! Megváltó, mítosz!”34 Következtetései logikusak, a fasizmus lényegét ragadták meg, azt mondhatjuk, szinkronban voltak a korabeli antifasiszta godolkodók megállapításaival, legfeljebb a veszélyhelyzet elbírálása tűnhet ma már felfokozottnak. „A kígyó a farkába harap. De ebbe a harapásba mindnyájan belepusztulhatunk!” kitétel igazságát azonban nem a győztes háború kimenete, a fasizmus veresége szempontjából kell mérlegelnünk, hanem a potenciális veszély szerint, melyet ordas eszméiben, haditechnikában, „csodafegyver-álmodozásban” a fasizmus jelentett az európai és a világ kultúrája számára.

Az „elrajzolt térképek” (Történelem a hatványon) Fábry szerint nemcsak az új német biblia, a Mein Kampf, az „eléggé komolyan nem vett pletykakönyv” logikájából következtek, hanem egy fegyveres totalitás tőszomszédságából is, hisz a gyarmattá süllyesz tés terve már az első világháború idején ott volt a német propagandában. Ady katasztrófaformulájával figyelmeztetett Fábry — a „mert gyáva volt és szolga volt” gondolattal — a magyarországi behódolásra, a fasizmus embertelen kalandorpolitikájára. A „tegnapi kutyaszereppel”, szolgaszereppel szemben „árván és vonítón, kuvikolón és rekedten” kiáltotta: „mi nem akarunk a harci kocsihoz, a kalandorvégzethez, a német ámokfutáshoz láncolt kutyák lenni! Mi magyarok vagyunk, mert emberek vagyunk!

. .. nem lehetünk egy idegen, hazug zoológiái fajőrület szolgái, az őserdő moráljának cinkosai”.35 Bátran hirdette, hogy a „hazugság ítéletnapja elkerülhetetlen”.36 A nemzeti bűntudat hiányát, tisztító értelmét kifogásolta, mely szükségszerűen csak „szellemi és erkölcsi csődöt” jelenthet a német nép számára. A német jellem című kiváló esszéjében a német nemzeti szocializmust „váratlan történelmi merényletnek” mondta az emberi nemzetek közösségi fejlődése szempontjából. „A herrenvolk és herrenrasse — az úrnép, az úrfajta — az egész faji mítosz a nem létező német politikai hagyományt van hivatva pótolni” — írta Fábry, hangsúlyozva, hogy a történelem ellen nem lehet — legalábbis tartósan nem — mikrofonnal és ad hoc jelszavakkal hadakozni.37 A csak „szellemtörténeti egységgel” rendelkező németség — Fábry megállapítása szerint — karddal csak önmaga lehetetlenségét dokumentálhatja politikai valóságként. A német jellem ferdeségeit a „ki nem ért nacionalizmusban” látta, túlzásait pedig abban, hogy „a német jellemnek nincs férfikora, nincs felelőssége”, kamaszok viszont „csak handa- bandázva csinálhatnak történelmet: katasztrófát!”38

Veszélyjelzéseinek kétségtelenül voltak túlzásai, túlfokozásai, ezek azonban elsősorban a korabeli valóságból eredtek, a fasizmus gátlástalnságából és a hitleri propaganda véresszájú szólamaiból. Elfogultságok is találhatók, melyek láthatóan globalizálták a veszélyt, amikor periférikus megnyilvánulásokat sokszor egész közösségekre kitér-