Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 8.
ÉLŐ MOLT Háborúellenes magatartásának eredőjét már az 1921-ben írt Bécsi haláltánc-ének című esszéjében — a háború hiábavalóságát tudatosító felismerésében — megtaláljuk. Később az Elfelejtett élet című, 1924-ben a Kassai Napló hasábjain kilenc folytatásban megjelent tárcái tartalmazzák ezt a gondolatot. Az „Ecce homo!” (íme, az Ember!) felismerésétől vezetett az út a vox humana (emberi hang) igazságáig. A „hajszolt út végéről” visszatekintő ember fordult szembe tíz évvel a háború kitörése után az élet értelmetlenségeivel, sivárságával, tengernyi szenvedésével. A „szégyenbélyeggel közösségre ítélt, közösségre hajszolt embert” rázta az undor és tébolyította a félelem.3 Ez az érzés, ez a felismerés (az ember az embertelenségben igéjével bátorítva) szükségszerűen jutott el minden embertelenség és tekintetnélküliség tagadásához. A szocialista eszmék vállalísa később csak értelmet adott ehhez a harchoz, bátor emberi magatartáshoz. A háborúra, a harci izgatásra, a horogkereszt veszélyére és Hitlerre meglehetősen korán odafigyelt. Hinkemann — negyedszer című írásában (1924) találkozunk először Hitler nevével. A Toller-dráma kapcsán említette a díszvirágokat (Hitler, Héjjas, Francia Kiss Mihály] és a „jelen nyomorpillanatairól”, az „igazak” elnémulásának lidérces félelméről szólt. A német sajtó jóvoltából Fábry meglehetősen korán felfigyelt a fasizmus veszélyére. A Korunk 1926. július-augusztusi számában Internacionalizmus vagy kozmopolitizmus? címmel visszhangozta Stefan Zweig felszólítását, aki a Pen Club „bankett együttesével” szemben lényegében a haladó német írók, a „Gruppé 1925” törekvéseihez társult. A radikális ifjúság nevében mondtak ők „soha többé”-t a háború borzalmaira. Már a Pen Club berlini kongresszusa idején osztotta a Die Literarische Welt véleményét, miszerint a tanácskozás legveszélyesebb elemei azok a német írók, akik a „háborúmámoros irodalmi fasisztákat” képviselték. A „nagy próbát kiállók” hitvallását vallotta és az internacionalizmust tekintette a háború elleni küzdelem meghatározójának.4 Ezt a magatartását követve később szinte kötelességszerűen foglalkozott cikkeiben, folyóiratszemléiben azokkal a (főleg) német irodalmi művekkel, melyek a fasizmus elleni szellemi harcot erősíthették. A szellem elárulásában látta a fő veszélyt, s ezt a véleményét hangoztatta egy év múlva is, a Pen Club brüsszeli kongresszusa idején. Az „emberirodalom” igézetében vallotta, hogy a „mai író egyetlen nagy kincse és ura: emberség”. Ebből az alapállásból utasította el a „félős szolgagesztusokat”, a szellemi lakájok magatartását. Ogy érezte, hogy megcsalták, eladták, cudarul elítélték mint magyart azzal, hogy a magyar küldöttség egyedül utasította el azt a papiroshatározatot, mely legalább a népek közötti együttműködést hirdette és az igazi műveket a „politikai és nacionális szenvedély” megalázásától óvta.5 Fájó lélekkel törte szét a brünni kegyelettáblát is, mert olyanok ünnepelték Kazinczyt, akik a „numerus clausus pesti kiebrudaltjait, a zsidó diákokat egyszerűen kizárták a kegyeleti ünnepségről”. A lélekmérgezőkkel szemben a jövő parancsaként hangoztatta az „élni akarok, élni akarunk!” felszólítást.6 Ezekben az években tevékenységében egyre gyakrabban idézi a háborús irodalom könyveit (A háború vádkönyvei, Oj háborús könyvek stb.), melyek tíz évvel a háború után szinte ellepték a könyvpiacot. Egyre gyakrabban foglalkozott a háborús és fasiszta veszélymegnyilvánulásokkal is. Antifasiszta tevékenységének második szakaszát, a totális humanizmus időszakát a leleplezés szándéka és a konfrontálás bátorsága jellemezte. Folyóiratszemléi a Korunkban (Hitler?, Leszerelési konferencia, Hitler, Dokumentumok Hitlerről, Német külpolitika és kultúra, A Nyugat új arca stb.], valamint megjelent cikkei, tanulmányai egyaránt a veszély tudatosítását jelezték. Olyan írásai, mint a Holnap újra háborúl, Oj világháború fenyeget, Hitler íródeákja, Hitler és Marx stb. éleslátását jelezték. Látta a szociáldemokrata vezérkaszt árulását Is, csatavesztését a hitleri demagógiával szemben. Meggyőződéssel vallotta, hogy „Hitler, egy önző harácsoló rendszer mentőkreatúrája, nem győzheti le a történeti, szellemi és gazdasági szükségletet: a marxizmust, csak késleltetheti végső győzelmét”.7 Az igazi győzelemhez azt tartotta fontosnak, hogy élő tömegvalósággá tudatosítsák azt a marxizmust, melyet a három „L” (Lenin, Liebknecht, Luxemburg) élete és tanítása képvisel. Ogy tekintett a marxizmusra, mint az emberek földi igazságára. A fasiszta veszéllyel szemben — leghatásosabb ellenszerként — a totális emberséget vallotta. Történelmi nagyságokká emelt percemberkékkel
