Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - LÁTÓHATÁR - Borisz Jekimov: Minek siratni?

Széthajtogatta a rongyokat és megtapogatta a lepárló vasát. Sajnálni kezdte, keze nem engedelmeskedett, hogy elhajítsa. A parasztéletben az ember a rozsdás szeget is felemeli az útról, hazaviszi — ha ma nem, holnap jól jöhet. És itt ez a hasznos dolog. A lepárlót egy rokona készítette a járási központban. Mennyit könyörögtek neki! Gyapjúzoknit meg kesztyűt ajándékoztak. Báránykát vittek. De most többe kerülhet, akár egy tehén árába is, hanem a szégyen, a bíróság, a hercehurca ...

Erre gondolt Sura, és nagy lendülettel messzire röpítette a lepárlót, a folyócs- kán túlra, a hóval befújt bokrok közé. Eldobta, de nem hallotta leesni. Mintha eltűnt, elolvadt volna a tejes sötétben. „Isten vele — gondolta. — Inkább a lélek legyen nyugodt.”

Már egy hete hordta a havat a majorban és környékén. Az ereket, átjárókat, ösvényeket meg az utakat mind befútta. A világtól elvágva éltek: se friss kenyér, se hírek. Csak mára tisztították el az utakat. A beszivárgó hírek szerint a rendőrség, a rossz időtől mit se tartva, egész héten a majorokban kutatott, a pálinkafőzőket kereste, a kisüstit meg a cefrét. Eddig főleg a körzeti megbízott ijesztgetett ezekkel a dolgokkal. No de ki félt tőle? ... Ám most szigorú törvényt hoztak.

— Vihljaevkában Nyura Zsemcsuzsnovára, Csigar apóra, Taisza Kalganovára, Atarscsikékra, Makejevre kétszáz-kétszáz rubel büntetést róttak ki — mesélte a szobában, vetkőzés közben Sura. — A pálinkafőzőket elkobozták, a cefrét meg a kisüstit kiöntötték.

Anyósa szeme kerekre tágult az ijedtségtől.

— Borisziban — folytatta Sura — Spilevnek meg Vera Szliskinának szintén két-kétszáz. Krivonozskinékat meg bíróságra adták. Ki tudja, mi lesz az ítélet.

— Jaj, annyi pénzecskét, hát miből? — szörnyülködött az anyósa. — Hisz jó emberek ... Mik történnek?!

— Bizony.

Sura levetkőzött, leverte a havat a csizmájáról. A forró vacsora a tűzhelyen várta, a tehén még nem volt megfejve. De az evés és a munka helyett most más járt a fejében.

— Éjszaka jönnek — fejezte be. — Jönnek, kutatnak mindenütt. Nem lehet előlük eldugni.

Az éléskamrában megmaradt az utolsó, már megkezdett demizson kisüsti. Behozták, megfestették meggybefőttel meg bogyókkal, pléhtetővel lezárták és a befőttes „patentok” közé állították. Aztán egy sor más munka következett.

Ellátták a tehenet, vacsorához ültek.

— Kettő meg háromszáz rubel... — mondta Sura, az elmondottakhoz visszakanyarodva. — Lehetséges. Szliskinát meg Kalganovát, őket az isten büntette meg, legalább nem fogják a muzsikokat csalogatni. De Csigar apónak, Spilevék- nek — micsoda kár! Nekik másért köllött. Spilevék a lakodalomra készítették. Ránk is ránk járhat még a rúd, ideje abbahagyni.

Elérkezett az évforduló ideje. Meg kellett emlékezni a férjről.

— Muszáj — sóhajtott az anyósa. — Ez a rendje. Megszólnának az emberek.

— Megszólnának — helyeselt Sura. — Azt mondanák, elföldeltük és elfeledtük. Az embereknek meg mi a . . .

Megértette, hogy anyósa most a fiát siratja. Akármilyen volt, a fia volt.

— Megtartjuk az évfordulót — nyugtatta az öregasszonyt. — Maradt valamicske, felbontjuk, meghívjuk az embereket, minden úgy lesz, ahogy illik.

Ám hirtelen más jutott eszébe.

— Föl köll azt korábban bontani — mondta. — A szalmáról beszélnek. A vezető ígérte, azt mondta, szét fogják hordani.