Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - LÁTÓHATÁR - Borisz Jekimov: Minek siratni?

— Milyet adnak? — kérdezte az anyós.

— Lehet, hogy szecskázottat, és pont árpaszalmát. Sok van belőle.

— Hozatni köll. Szecskát kén szerezni. Etetnivalót. Nem rosszabb az a szénánál.

— Bizony ... Szecska volna jó — ábrándozott Sura.

Az idén nem kaszáltak valami sok szénát. Lehet, hogy elég se lesz. De ha hozat szalmát, nem fog főni a feje. El kell látni a tehenet meg a tucatnyi juhot. Jól jönne a jó kis szalma. Megforgatná a szénával, megkeverné — és a tavaszi zöldig elég, még marad is.

Elbeszélgettek a szalmáról meg más dolgokról, lefekvéshez készülődtek.

Elalvás előtt az anyósa imádkozott. Sokáig térdepelt az ikon előtt, meleg szo- bácskája sarkában. Az ikon réges-régi volt, Isten anyja, esküvői ajándék, vele élte le az életét. Imákat és földi dolgokat bízott rá az öregasszony. Most a rendőrséget meg a bírságokat emlegette. „Védj meg és őrizz meg ... Honnan vennénk annyi pénzecskét? Védj...” Boldogult fiára gondolt, imádkozott érte. Eloltotta a villanyt és lefeküdt. És a sötétben sírni kezdett. A fiáért szóló ima előhívta a múltat. A vodkától halt meg, csúnyán. Feketén feküdt a sírban, idegenül. De most másnak látta: vidámnak, derűs arcúnak. Fiúcskaként tűnt fel előtte, suhancként, fiatalemberként. Öt gyereket szült ő és nevelt föl. Kettő korábban meghalt, kettő idegenben, az utolsóval maradt. Azt gondolta, ez fogja le majd a szemét. De másként lett. És most félelem rágta a szívét. A fia meghalt, a menye még nem öreg. Gondol egyet, és embert kíván maga mellé. Hova lesz ő vénségére?

Sírt a fia miatt meg maga miatt, majd elaludt.

Sura a konyhában hált. Itt is függött egy ikon, egyszerűcske, papírvirágok között. De ez nem hallott imádságot a kurta „Isten segíts és irgalmazz”-on kívül. Az ikon mellett a falon a férje, a gyerekei arcképei, a menye meg az unokája fényképe, a másik rokonság. Róluk, a gyerekekről gondolkodott elalvás előtt. Meg, akárcsak anyósa, boldogult férjére gondolt Sura, korholta: „Köny- nyelmű lélek ... Korhely volt, semmivel se törődött, és most teljesen ... És nekem egyedül ...”

A gyerekekre terelődtek gondolatai. A legfiatalabb, a lánya nincs állásban. Ha befejezi a tanulást, hová küldik? Kabátot kell neki venni; vagy inkább bundát. A bundák és csizmák körül járt most az esze. Hol is szerezzen? A cigányok hordják ugyan az árut, de szörnyen megkopasztanak. A lányára gondolt, majd a fia jutott eszébe, az unokája. Valahol mind ott vannak messze, de mellette

— senki. Az anyósa imádkozik suttogva a sarokban — ez minden. Tágas a ház, szinte kong az ürességtől, az udvar is jó, a kert, a gyümölcsös — de csak a két keze jut rá. Ha nem lett volna olyan iszákos az embere, hanem mindenben segítség . . . Most a fa is, a széna is, az állatok is, a krumpli meg a kert — minden rá marad, az asszonyi meg a férfi dolog is.

A szalmára gondolt, és azonmód szertefoszlott minden más. A széna kevés, messze a tavasz. Jó kis szalma kéne, de ha rothadtat hoznak?

A szalma körül keringő gondolatokkal aludt el. Velük is ébredt. Akárhonnan nézte a dolgot, mindig ugyanoda lyukadt ki.

Felbontotta az este lezárt demizsont, leszűrt belőle egy üvegre való kisüstit, magával vitte. Az anyósának meghagyta:

— Ha a traktoros meghozza a szalmát, önts neki. Mert különben nem lesz benne köszönet.

Odakünn hideg volt és csönd. Lement a hold. A Nagymedve mancsa a feje fölött függött. A majorban még nem gyúltak ki a fények. Csak a gazdaságban égett a sárga villanyfény az oszlopokon. És a tehénistállóból szűrődött ki némi