Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - LÁTÓHATÁR - Nodar Dumbadze: Kutya
KUTYA NODAR DUMBÁDZE m csadi — kukoricalepény [J a történet negyvenegy augusztusában kezdődött s pontosan két CZ esztendővel később ért véget. ... A mi falunk már egy hónap elteltével megérezte a háború rideg lehelletét. A jómódhoz szokott kolhozparaszt képtelen volt egyszeriben felfogni az események minden borzalmát, nem mérte fel önnön lehetőségeit, s így az történt, hogy a magtárak, a köcsögök és bödönök sok háznál már augusztusban, a mi házunknál meg még korábban kiürültek .. . A vízkórság gyötörte Szpiridon nagyapa éjjel-nappal a kandallónál üldögélt, s a háztartás minden gondja az én vállamra szakadt. De ha csak a háztartásé! Még most is majd eltörik a hátam, ha eszembe jut, mennyi fát meg rozsét hordtam akkoriban az erdőről: meleg nélkül szegény öreg elpusztult volna. Augusztus 25-én elfogyott az utolsó darab mcsadi.* Nagyapa egy torzsával bedugaszolt tízliteres vodkásdemizsont húzott elő a faliszekrényből, és azt mondta: — Tedd a kosárba, menj el Csohatauriba és cseréld ki egy púd kukoricára. Ha valaki kevesebbet kínál érte, azt öntsd le ezzel a vodkával, törd össze a demizsont és gyere haza... Erős vodka ez, nyolcvan fokos Is megvan, mindenki megértheti... Igen. Nagyapa borúsan a demizsonra pillantott, sóhajtott egy mélyet, és hozzátette: — Eridj! ... A demizsont nem kellett összetörnöm. A piacon akadt egy vodkaszakértő, aki egyetlen pillantással felbecsülte árum értékeit. Minden fölösleges szó nélkül töltötte zsákomba a púd válogatott, sárga kukoricát, zsebembe dugott egy piros harmincast, megsimogatta az arcom, s azt mondta, jöjjek el a következő héten is. Egy perc múlva a piaccal szembeni étkezdében voltam. — Fasírt van? — kérdeztem a büfést. — És pénzed van? — kérdezett az vissza. — Van! — Mennyi? — Harminc rubel! — Mutasd! — Tessék! — Ülj le. Mindjárt hozom. — Három adagot! — mondtam, leemeltem hátamról a kosarat és asztalhoz ültem. — Mi az, legény, meghibbantál? — csodálkozott el őszintén a büfés. — Nem, megéheztem! — magyaráztam én. — Krumplival vagy makarónival? — Két adagot makarónival, egyet meg krumplival. Mind a hármat külön tányéron! — Limonádét mennyit? — Hármat! — feleltem, s már előre meglazítottam a derékszíjam. A büfés gyanakvóan nézett rám, de hallgatott. Elibém rakva a három tányér fasírtot meg a három üveg limonádét, szívélyesen megkérdezte: — A harmincast hova tetted, legény? — Itt van! — válaszoltam méltósággal, s mutattam a pénzt. LÁTÓHATÁR
