Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - LÁTÓHATÁR - Nodar Dumbadze: Kutya

A büfés elvette a harmincast, megtapogatta, alaposan megnézte, majd piszkos köpenyét széttárva még piszkosabb ingének zsebébe csúsztatta.

— Szabad vagy! — mondta mosolyogva és elment.

Az étkezdébe egy hosszú, alacsony növésű, sovány, beesett oldalú fekete kutya somfordált be. Néhányszor keresztülsétált a helyiségen, oldalról lesve rám, aztán nekibátorodva közelebb jött hozzám. A fasírtot sajnáltam, makarónit dobtam neki. A kutya már röptében elkapta és lenyelte. Újra dobtam neki. Egy perc múlva, elhatározván, hogy magára vonja figyelmemet, a kutya bátortalanul vakkantott.

— Ki innen, te rühes! — ordított a kutyára a büfés.

— Hogy hívják? — kérdeztem én.

— Ördög tudja!

— Kié?

— Honnan tudnám, hogy dögölne meg a gazdájával együtt! Kifelé! — ment neki a kutyának.

A kutya farkát behúzva menekült ki az utcára.

... Mikor végeztem az evéssel, fogtam a kosaramat s az ajtó felé indultam.

— Vissza nem kapok? — kérdeztem mindenesetre a büféstől.

— Még mit nem? — húzta el a száját.

— Egy kopejkát sem? — állhatatoskodtain.

— Menj csak, legény, isten hírével!

Az étkezde kijáratánál az előbbi kutyát pillantottam meg: óvatosan körbesan- dítva ismét az ajtó felé közeledett.

Tíz lépést sem tettem meg, amikor lélekhasogató vonítást hallottam. A kutya aztán elszáguldott mellettem, a híd alatt a vízbe vetette magát, de nyomban a partra ugrott és panaszos vakkantásokat hallatva hemperegni kezdett a homokban.

Az étkezde irányába fordultam. Az ajtóban ott állt a büfés, fazékkal a kezében. A fazék csak úgy gőzölgött.

— Leforráztad a kutyát? — kérdeztem.

— Nem, csak éppen megmelegítettem a mancsát! — vigyorgott bután a büfés.

—- Szamár vagy! És szamár az apád is! — kiáltottam.

A büfés megmerevedett. Egy percig, míg elöntötte a düh, némán bámult rám, aztán a földre tette a fazekat, feltűrte a jobb ingujját és lassan felém indult.

— Várj csak! — hörögte.

Nyugodtan leemeltem hátamról a kosarat, lehajoltam, s egy jó kis követ vettem fel az út széléről.

A büfés megtorpant, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Állt, csak állt, aztán megcsóválta a fejét és dolgavégezetlenül távozott.

A kutya, leforrázott pofáját a mancsára fektetve, a híd alatt feküdt és panaszosan vinnyogott. Mikor észrevett, elhallgatott, majd halk morgásba kezdett. Közelebb mentem hozzá, jobban megnéztem. A szerencsétlennek a jobb mancsa is le volt forrázva.

— Mutasd magad! — mondtam, s eléje guggoltam.

„Jaj, mit tettek velem!” — szipogta. Épségben maradt bal szeméből könnyek csorogtak. Levetettem az ingem, kettészakítottam, belemártottam a vízbe és bekötöttem vele a kutya szemét, aztán a mancsát. Könnyebbülést érezve hálásan rám nézett, és újra sírva fakadt. Ekkor már nem bírtam tovább, leültem a homokba és én is elsírtam magam. S a kutya — hiába állat: nagyon jól megérti, miért sír az ember. A megnyomorított eb odacsúszott hozzám, s pofáját gyöngéden a térdemre fektette ...