Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - Szigeti László: Sorok Fljorához
Sorok Fljorához f gyértelműnek mutakozik a kiléted: a Jöjj és lásd! című Elem Klimov-alkotás főhőse vagy, aki a filmbeli történés jelen idejében ragyogsz föl, személyiségeddel hitelesítve a rendezői célkitűzésekhez formált valóságot. Neved is van, törékeny tested és arcod, sőt arcaid, amelyek azért mutatják tovább, esetleg adják vissza a valóságot, mert a lehető legtárgyilagosabban tükrözik, ami történt, illetve éppen történik. És mindig úgy, hogy arcodba a helyzet belső jeldolgozása is belekövül. Lényegében a Te átélésed objektivizálja a filmidőt, amely ebben az esetben — egyetlen jelenetsor kivételével, amelyre még visszatérek — mindvégig jelen idejű. Azt is mondhatnám, a film gyújtópontjaiban mesteri hatékonysággal mindig másként visszatérő arcaid állnak, szögleteikben folyton a többértelműség sugalmazásávál. Mert e sugalmazás nélkül nem jöhetett volna létre az a többlet, amely a film mellérendelt hangsúlyait — a káosz komor vízióit — egyenrangúsítja a főhangsúllyal: veled. Azzal a kamasszal tehát, aki lenyűgöző elszántságoddal, őszinteségeddel nem a szokvány ba rántottál magaddal, ahová a háborús filmek időszakonként újraaktualizált valóságismerete be-beráncigál, hanem az őrtelmetlenülő létezés legközepébe. Hogy ott — egy parafrázissal élve — engem, a nézőt felkínálj a sorsnak: zabái jón föl, okádjon ki, akárcsak Simoné Weil Istene, s megjárva e procesz- szust, én álljak a labirintus bejáratához, s csalogassam befelé az arra tévelygőket. Mindezzel nem a közismertet akarom bizonyítani (nevezetesen, hogy minden hasonlat legalább annyira ábránd, mint a teljesen autonóm fikció), csupán ontológiai meghatározottságod hitelét, atavisztikus erejét szeretném kidomborítani, amelynek magmaszerűségébe olvasztottál. Szörnyűségeket jártam meg veled, elviselhetetlenülő iszonyt, apokalipszist, amelyben egy korhelyzet totális skizofréniája vacogtatott meg. Vér és mocsok fröcskölődött belőle mindenre és mindenkire. A látvány olyan nyers realizmusába merültem alá veled, amely inzultusaival a rémlátomások világába lökött. S annak dacára, hogy a néző önvédelmi reflexei elutasítóan működtek bennem — többször áltattam magam: a vászon előtt ülök, egy szabadtéri mozi kongó nézőterén, és válójában semmi közöm hozzád >—, képtelen voltam semleges maradni. Amikor Glasával átkeltél a mocsáron, nemcsak hallani, hanem látni is lehetett a lét aszinkronjait, mégis lehunytam a szemem (talán éppen ezért), nem akartam azonos lenni veletek, kettőtökkel, én „én” akartam maradni. Csakhogy énem valóságában Te, ott a vásznon — ekkor már megcsontosodott élniakaróként — hitelesebb valóságot szuggeráltál. A különbség lényeges. Míg Te a rendezőileg felbontatlan időrendnek, a kommunikációs kronológiának tulajdoníthatóan egyfajta epikusságot árasztottál, én kezdtem fiktív időrendbe szedni azokat a borzalmakat, amelyeket átéltem. Az átélés természetesen arra törekszik, hogy valóságosítsa az időt, mivel azonban a visszatekintés eleve fiktív és művi, fölzaklatott állapotomban, amelybe a filmet nézve kerültem, valami álomszerű aurát kapott, ezért jobbnak láttam visszamenekülni hozzád. A Te jelen idődbe, immáron azzal a hivatko
