Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - Szigeti László: Sorok Fljorához

zással, hogy akár én is lehetnék Te. És sugalmazásodnak ez a legteljesebb diadala. Amikor a néző előbb önmaga jelentéstartalmára kénytelen hivatkozni, és csak ezután önmagán keresztül a tárgyra (vagyis rád), s a tárgyon keresztül az összefüggésekre.

Összefüggések — az objektivitás maximumát sejtető fogalom, szuverenitást árasztó, noha tökéletesen fiktív. Miféle összefüggésekről is szólok hozzád? A kettőnkéről? Vagy a kamaszfiú és az apokalipszis kapcsolatáról? Miféle tudósítást adhatnék erről az összefüggésről? Mondjuk: meséset. Hiszen Klimov is „csak” mesél. Kegyetlenül, irtózatosan, álomvíziókat teremtve, amelyeket a Grimm testvérek is megirigyelhetnek. Klimov mesélését és valóság írta főhősét. Téged talán még a legnagyobb meseírók sem tudtak volna megteremteni. Rengeteg film szólt és szól a háborúról, az emberiséget fenyegető totális iszonyatról, ám a dehumanizálódás labirintusából kitekintve sok esetben mégis csak utánzón, vagyis hiteltelenül. Míg az ő meséjüket nem fogadhatjuk el realitásnak (tisztelet néhány kivételnek), a Te történetedet igen. És nem annak az evidenciának köszönhetően, hogy mögötted ott húzódik az orosz élet és múlt sötétsége, a történelmi hitelesség. Nem, hanem annak a sugalmazásnak köszönhetően, amellyel minden létező egyetemes tragédiáját és egymásra vonatkozását láttatod. Számodra idáig tart a film. Amikor ott álltái a falut fölégető, kiirtó, ekkor már fogoly náci tiszti banda előtt, egy pillanatra megrémültem, hátha megbosszulod tettüket. Leöntöd őket benzinnel, és gyufát gyújtasz. Rémülten vártam, hogy folytatod az iszonyt, hogy hozzájuk züllesz, hogy emberhúst égetsz Te is. Aztán fellélegeztem. Ekkorra már öregemberessé aszalódott arcod az érthetetlenség szövete alól azt sugározta, hogy ezt nem szabad. Ugyanakkor a rendeződ a többiekkel, a felnőttekkel véghezvitette azt, amiről Csornij, a belorusz író így ír: .. a fasiszták legszörnyűbb tetteinek egyike az, (...) hogy bennünket ölni, irtani kényszerítettek.” Hát igen, Fljora, Klimov veled mondatta el, hogy a háború förtelmében, a véghelyzetekben csak a gyermeki lélek juthat el a megértéstől a megbocsátásig, csak ő tudja bejárni azt a hatalmas távolságot, amely dölyf és alázat, élethazugság és őszinteségvágy, szeretet és gyűlölet között feszül. Te, kedves Fljora, azzal, hogy nem álltái bosszút, a lét örök kielégítetlenségét elszenvedő embert tetted emlékezetessé. A csodát, emberségvágyunkat.

S mert fentebb azt írtam: megalkotóid, Alesz Adamovics és Elem Klimov „csak" mesélnek, hadd szögezzem le rögtön: szubjektumodnak köszönhetően mégsem maradt mese ez a történet. Nem maradt olyan mese a háborúról, amilyenből gyermekkorom ötvenes éveitől mindmáig sok tucatnyit láttam, meg is untam, el is felejtettem őket — két tökélyig vitt filmremeket, a Ballada a katonáról? és az Emberi sorsot kivéve. Ha emlékezetem nem csal, amikor először néztem ezeket a filmeket — hiszen azóta, ha módomban állt, újranéztem őket —, egy-egy szemlehunyással ki-kiléptem a vérzivataros térből, akárcsak most, a te gerincroppantó sorsod nézése közben. Talán megbocsátható, hogy az ezredfordulóhoz közeledő, önmagára csupaszított ember menekülni szeretett volna lomha észjárású, kitartó és hűséges honvédő társaid és sorsod halálszagú közegéből. Megbocsátható, mert ez csak pillanatig tartó meneküléskényszer volt, hiszen az érzelmek és gondolatok mindnyájunkat arra ösztökélnek, hogy a művészi emlékezés révén igenis közelebb juthatunk az általánoshoz és lényeg- szerűhöz. Anélkül, hogy lemondanánk saját személyiségünkről. Még ha személyiségünk magvába hatol is a bizonyosság: nincs vértelen viviszekció. Nincsen, sugalmazta arcod lassú metamorfózisa is, nincsen, hiába reméljük ezt mi, háborút meg nem élt nemzedékek tagjai, akik többnyire mást sem kívánunk a világtól, csupán azt, hogy a megszokott elviselhetőség határain belül marad-