Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - Simkó Tibor: Forró délelőtt

Most nem höhözött. A többiek sem trágárkodtak most.

Amikor a két nő eltűnt egy akácos mögött, a tanyai fivérek legfiatalabbika csak akkor mordult föl ismét:

— A húgyossak!

— Kefété má te, Dezsi, valamikor, vagy még szűz vagy? — fordult feléje a höhöző.

— Máj én is tizennlgy évesset fogok magamnak, min te — vágott vissza a legény.

— Az ényim tizenöt éves vót — mondta a höhöző. — De má nem vót szűz. Höhö!

— Jó vót-e legalább? — kérdezte a hentes.

— Aszonta, megerőszakótam, höhö.

— Ásse lehet rossz — mondta a rabruhás.

— Még aszonta, hogy a bugyogó végig rajta vót. Höhö! Höhö!

— Ákor jó míkedté — mondta a porhocsi. — Át á bugyogó. Skrzevá galoty.

— De haziudott! Nem érted, hogy az nem lehet? Hazudott a bíró szémibe. Összevissza beszét, az anyja bíztatta fő.

— No, nem tudom, nem tudom. Nem zereg á hárászt... Bez vetra sa list nepohne — mondta a rabruhás.

— Te csak haagass! Neked a kutya eevitte az egyik golyódot! Höhö! Höhö! Höhö!

— Ász te hunnán tudsz? — próbált meg vigyorogni a rabruhás.

— Azér nem vetkőző le soha előttünk. Azér nem gyűsz velünk soha fürünnyi. Azér mísz a vízbe gatyástú. Höhö! Höhö! Höhö! Mer az éggyik golyód hiányzik. Höhö!

— De ván másik — mondta a rabruhás.

— Eggyee nem lehet. Höhö! Aszonták a porhocsi lányok, hogy nem köllesz nekik. Höhö! Höhö! Höhö!

— Ne hagyd magad, faszi, vágj vissza — mondta a kéménysöprő.

— B ... ok rá! — mondta a rabruhás.

— Ha tunná! Höhö! Höhö! Höhö! — a raktárost rázta a nevetés.

— Tudok, ámi tudok — mondta a porhocsi, azzal ledőlt egy csenevész fa tövébe.

A botosispán ekkor ért melléjük.

— Emberek, ebéd után a kanálishíd mellé megyünk, a kukoricásbo — mondta nagy hangon.

— Az megvan vagy másfél kilométer ide — mondta a kéménysöprő.

— Annyi azér nincsen — mondta a pallér. — Ogy éggy körű lehet.

— Co hovorí? — kérdezte az őrmester.

Lefordították neki, amit a botosispán mondott.

— Tak pod'me! — adta ki a parancsot az őr. — Za mnou, pochode-e-em v chod! — A fogai közt csillogott az arany.

Elindultak. A nap lövellte rájuk a tüzet. Akik munka közben napoztak, most belebújtak az ingükbe. Fejükre zsebkendőt terítettek, vagy a puszta tenyerükkel védték a szikrázva perzselő vak hőség ellen.

A csatornapart a Milénium-major irányában zöldellt, egyre keskenyedve, míg csak bele nem veszett a mátyusföldi róna álmos-ezüst ködébe. Szellő nem mozdult, levél nem rezdült, amerre mentek. A síkságot befogó égbolt izzó üvegharangként tapasztotta köréjük a levegőt.

Háromnegyed tizenkettő lehetett, amikora kukoricás szélére értek.

Az őrmester oszoljt vezényelt.