Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - Simkó Tibor: Forró délelőtt

— Ne a fülembe, mert megreped a dobhártyám! — kiáltott rá a barna áttelepült.

— Dögölj meg, Krispál! — harsogta bele az áttelepült fülébe a csonka kezű.

— Űgyis megöllek. Evvel a kezemmel öllek meg, Krispál! — dugta az áttelepült orra alá a jobb keze csonkját. — Én mondom, Krispál, dögölj meg! — S nevetve fújta az indulót tovább:

„Papampapapampapampara-pampara-paaa..

A három tanyai szótlanul ült mögöttük. A legfiatalabb földöntötte a csajkáját. Ami tej még volt benne, mind oda lett.

— De lüké vagy te, Dezsi! Höhö! Höhö! Höhö! — höhözött a raktáros.

— Ügyse kölött má — felelte az agglegény. — Belehuggyoztak a majoriak. Attú vót olyan langyos.

— Hallgasson, mert elveszi a gusztusomat — szót rá a hentes.

— Aki kínyes, an ne űjön basziba — mondta az agglegény.

— Padla! — kiáltotta el magát az őrmester, és föltápászkodott. — Haj de, robit! Na pánské! A to bude padat! — És kacagott.

A többiek is fölcihelődtek lassan, és elindultak a kapáik felé.

A diáknak szemet szúrt, ahogy a rabruhás az új tagot méregette. A porhocsi nemcsak munka közben vált ki a csoportból, szaladt egy fél táblányira előttük

— tízórai meg ebédszünetekben is elkülönült tőlük. Húsz-harminc lépéssel távolabb horgonyzott le, s ha nagy ritkán részt vett a beszélgetésükben, onnan kiabált át hozzájuk. Általában mintha alig érdekelte volna, ami körülötte történik. Ma azonban, amikor kajaosztásnál az új tag került sorra, ezt mintha alaposabban megnézte volna magának, mint más jövevényeket. Majd, miközben kacsázó tengerészlépteivel maga is elvonult a fák lombja alá, állandóan az új tagot vizslatta. S ezúttal nem is húzódott igen félre. A diák lopva oda-oaanézett, s látta: a rabruhás a pihenő egész ideje alatt az új arcot fixírozta.

Az egyelni való répából már nem sok volt hátra. A porhocsi most lassabban mozgott; a hozzá közelebb levők rendre utolérték. Hárman-négyen visszafordultak a tábla szélén, hogy szembejövet segítsenek azoknak, akik lemaradtak. Negyed tizenkettő se volt még, amikor az utolsó kapanyél is cövekké merevedett a tábla szélén. A tizenhat ember kérdő pillantást vetett az őrmesterre.

A botosispán, hóna alatt a cirkálómmal, a répaföld túlsó sarkából iparkodott feléjük.

— Ügy szólt a parancs, hogy délután más táblába visznek. De az ebédet még ide irányítják — mondta az őrmester.

— Várjuk meg a pallért — mondta a höhöző. — Elvégre azér füzetik, hogy ő mondja meg, mit fogunk dógoznyi, nem igaz? Höhö!

— Pán stábní sztrázsmajszter, bugyeme tritkaty — mondta a kéménysöprő.

— Szappanyos a baka f... a, ejn-cvej-drej! — mondta a csonka kezű.

— A rabok faszenet tolnak ... — mondta a szőke áttelepült.

— Gyünnek a húgyossak — mondta Dezsi.

Távol az úton két női alak verte föl a port. Amint közelebb értek, az új tag megjegyezte, magyarul:

— Az egyik állapotos.

— Ilyenkor nincs bűn az asszonyba — mondta a höhöző. — Ilyenkor tudom a nőt tisztőnyi.