Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - Simkó Tibor: Forró délelőtt

érthető volt, hogy a jó magaviseletével igyekszik enyhíteni a helyzetén, de a pozsonyi tárgyalás után mi értelme, hogy így töri magát? Bizalmi akar lenni Lipótváron, vagy mi a szösz? Egy fél táblával mindig a többi előtt baktat. Olyan dühvei vágja a répát, mintha az juttatta volna őt a basziba. Nem pedig a gyilkos kimenetelű, többrendbeli rablás. Még örülhet, hogy csak öt évet kapott. Az ilyeneknek most nem adnak sokat, most a kulákokra, a volt urakra, meg a Nyugattal paktálókra jár rá a rúd.

Mint ez a három tanyai legény, akik fejszével fogadták a kontingens-összeírót. Persze annak több esze volt semohgy vitába szálljon velük — eliszkolt, és feljelentette őket.

Vagy mint az a szöghajú (szlovák, vagy horvát, ki tudja?; de jól beszél szlovákul), akinek itt is, ott is vannak földjei. Hogy Titóékkal megszakítottuk a jó viszonyt, hát becsukták. Bár őt, az idegen állampolgárt aligha érheti más bántódás, mint az, hogy átzsuppolják a határon.

A doktor, aki a cellában folyton az imakönyvét bújja, sikkasztott, ha igaz. Ez a hentes, emitt leghátul, vagy beteg, vagy szimulál, vagy sose végzett még paraszti munkát. Állandóan a zsebkendőjével van elfoglalva. Feketén vágott disznót. A diák Nyugatra akart szökni, az a széles vállú, atléta termetű meg, akit tegnap este hoztak be, a csehszlovák hadiegység tiszjeként harcolt az angolok és amerikaiak oldalán.

A többi nem nagy eset. A majori raktáros, aki olyan murisán nevet, állítólag kiskorú lányt akart megerőszakolni, a nagyvidai verekedők meg — a kémény- söprő, a csonka kezű és a többiek — húsvéthétfőn, ittas állapotban, bicskával támadtak egymásnak. Melyik faluban nem fordul elő ilyesmi? A bicskázókat már rég szabadon egendték volna, ha egyikük nem feküdne még mindig kórházban. Persze bonyolítja a dolgot, hogy a magyarok áttelepültekkel verekedtek össze.

— Forog a kerék, Vukovic úr — zárta le a beszélgetést a doktor.

— Úgy, úgy — hagyta helyben a jugó. — Ma nekem, holnap neked.

A diák, aki a közelükben kapált, s végighallgatta a szlovák nyelvű eszmecserét, így szerzett tudomást a Rajk-pörről. Mindszenty után tehát egy kommunista fejes került sorra ...

— Hány óra? — kiáltott oda az őrmesternek a hentes. — Kolik hogyina — ismételte meg magyaros csehszlováksággal is, inkább lojalitásból, mint szükségből, hiszen naponta legalább hússzor tette föl ezt a kérdést.

— Tristvrte na desaí — felelte az őr. Majd elmosolyodva tette hozzá: — Három nity tiz.

Milénium-major felől lovas stráfkocsi porzott a répatáblához vezető úton.

— Tízórai! — rikkantotta el magát a hentes, de a hangja a nagy igyekezettől elcsuklott.

— Este nő! Este pet minút! — Az őrmester megpróbált komoly képet vágni. Amikor azonban látta, hogy a távolabb görnyedezők is fölfigyeltek a kocsizörejre és egymás után indulnak a dűlőút felé, ő is kapitulált:

— Tiz oráj! Desátá! Svacina! A to bude padat!

Élvezte a katonás szólamokat, ő, aki a háborút csak hírből ismerte. De élvezték azok is, akikre vigyázott. Sőt, azok talán még inkább. Volt abban valami ellenállhatatlan, valami bájosan groteszk, ahogy ez a falatkenyér-ember ott állt mögöttük azzal a fene browningjával, s a legádázabb zupásőrmesteri mennydörgés közepette egyszer csak hangosan elkacagta magát. Metszőfogán ilyenkor úgy csillogott a drága fémpótlás, mint a nincstelenségből nekirugasz- kodók beteljesedő álmainak a szimbóluma.