Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - Simkó Tibor: Forró délelőtt

aratásnak, a vasúti pályamunkának. No, eddig még nem bánta meg, csak rosz- szabb ne legyen. Az iskolázásokon, igaz, olyasmiket próbáltak a fejébe töltögetni, amikhez ő nem ért, s amikhez soha nem is fog érteni: marxizmust, ökonómiát, dialektikus materializmust. Mi a fenének? Urak dolga, hogy tanuljanak, a paraszt csak maradjon paraszt, még akkor is, ha jól akar élni. Persze az ő gyerekei azért talán csak elvégzik majd a gimnáziumot. Markának már most micsoda jövőt jósol a tanítója, pedig még csak elemibe jár. Méghogy ügyvéd! Nő-ügyvéd talán nem is létezik. Bár a kereplője jól forog, s az esze vág, mint a borotva. Ferko mérnök szeretne lenni. A kis huncut. Vajon hogy fog neki ízleni szeptembertől az iskola? Vége a kertek alatti kószálásoknak, csínytevéseknek, a szilvalopásoknak, a libapásztorkodásnak. Hát a két csöppség? Azokból mi kerekedik ki? Olyan egyformák, hogy eleinte csak az anyjuk tudta őket megkülönböztetni egymástól. Most azonban már ő is talál közöttük különbséget. Azért ha ikrek is, valami eltérés csak akad közöttük. Ahogy néznek, ahogy mozdulnak. Pista elevenebb, Misko egy árnyalattal lassúbb.

Így van ez. Sose hitte volna, hogy négy gyereke lesz. A papjuk ugyan sokszor prédikált „a bőséges gyermekáldást befogadni nem akaró házaspárok” ellen, de a papnak könnyű — kövér földjei voltak, gyereke meg egy se. Az ő anyja bizony kilenc gyereket szült, s hatot föl is nevelt közülük. De hogyan? Gyakran megesett, hogy télen is mezítláb kellett járniuk, ha lerongyolódott a lábukról a gumicsizma. A négy fiú egy nadrágot koptatott egymás után. Ö, második lévén a sorban, még aránylag épen örökölte a bátyájától, de mire a nadrág a kisebbik öccsére került, a sok folt alatt bizony már alaposan átfújt rajta a szél. Meg is edződött a kisebbik öccse úgy, hogy olyan lett, mint a vasgyúró. S mi haszna? Negyvenháromban bevonult, a fölkelés Túrócszentmártonban érte, az egész alakulatuk átállt a partizánokhoz. A Sztrecsnó körüli harcokban esett el. A nagyobbik öccsének több szerencséje volt a háborúban, ő Pozsonyban katonáskodott, oda nem ért el a fölkelés. Amikor a front már itt állt a közelben, hazaszökött, egy szénapadláson bújt meg néhány napig, nem történt baja.

Sose hitte volna, hogy négy gyereke lesz; csak hármat akart, s itt van! Amikor megtudta, hogy ikrei születtek, a keresztelőig szinte magához se tudott térni. Annyira meglepte a hír. Akkoriban került Ispilángra, még új volt neki ez a környezet, de ez sem tudta kizökkenteni az ijedtségből. Még két gyerek! Még két éhes száj! Mi lesz velük?! Csak a keresztelőjükön törődött bele valahogy. Mert ateizmus ide, párttagság oda, keresztelőt azért tartottak. Az dukál, no, a kicsinyeknek is, meg nekik is. Sokan voltak, az egész rokonság eljött, meg ismerősök is. Csak a bátyja hiányzott. Az a háború óta mindössze kétszer volt itthon. Hiába, Belgium nem a szomszéd falu. De azért az is megünnepelte az ő ikreit: kis kelengyét küldött nekik, meg játékokat, meg egy csomó kon- zervet karácsonyra.

Ö akkoriban került Ispilángra, két éve lesz most. Azóta vonatozik le-föl naponta, azon a vonalon, amelyen negyvenötig mint pályamunkás dolgozott. Öt nem vonultatták be katonának — az idehaza élő fiúk közül ő volt a legidősebb, ő lett a családfönntartó. Két katona egy családból amúgy is untig elég. Ha módosabbak, pénzzel, evvel-avval megválthatták volna legalább az egyiket, de hát a szegény embert még az ág is . . . Bizony, idestova már két esztendeje jár ezzel a fene browninggal az oldalán. Tapad az izzadt testéhez, akárcsak ez a zubbony. Pedig ez vászonból van. De a nadrág, az posztó. Nem jobb azoknak, akiket őriz? Ök aztán akár meztelenre is levetkőzhetnek.

Érdekes, az a porhocsi ott az élen sohase vetkőzik le. S mindig úgy húzza a csíkot, mintha fizetnék érte. Amíg a pőrét végképp le nem zárták, még csak