Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - Simkó Tibor: Forró délelőtt

rizsből legalábbis még ezt írta május elején [akkor indult a csatornán túlra), gyönyörű napsütésben, gyönyörű lapon; öt vagy hat látkép volt rajta, egy montmartre-i részlet a Sacré Coeurrel, meg a Diadalív, meg a Szajna hidjai, meg a Notre Dame. Az Eiffel-torony is rajta volt persze, de őt az emlékek közül a Moulin Rouge zaklatta föl a leginkább: az a kujon a régi törzsasztalukon írta a lapot, „szemben avval a székkel, amelyiken Te szoktál ülni, s amelyik most üresen áll itt, mintha várna valakit”.

Hát igen, vannak, akik be tudják rendezni az életüket. Vasek például. Alig néhány hónappal idősebb nála, s már az afrikai hadseregben kapitányi rangig vitte. Captain Novak itt, captain Novak ott.. . A Times-ban nemegyszer lehetett olvasni a nevét, s a Life riportere, már a háború után, interjút is készített vele. Ez már Párizsban volt, Lisette lakásán, az újságírót a fiatal özvegy csípte föl valahol, s azonmód meginvitálta egy kisebb soirée-ra. A szokásos vircsaft verődött össze, vagy egy tucatnyi ember, Madelaine is ott volt. Ö, Madelaine,. Madelaine! Fantasztikus, mágikus szerelem áradt belőle, paskolta, verte, ostromolta a férfit, mint a dagály a casablancai partokat! Ö, Madelaine, Madelaine! Talán az egyetlen fénysugár ebben a rongy, ebben a gané, ebben a pöcegödör életben! Az egyetlen nő, aki miatt nem kellett Vasek előtt szégyenkeznie. Mert igen, ő állta a versenyt akárkivel. Még Lisette-tel is. Bár nem volt olyan jómódú, sem annyira művelt, Lisette-tel is nyugodtan állta a versenyt: volt olyan szemrevaló, mint a szép özvegy, fiatalságán még érezni lehetett az érintetlenség hímporát, és mert Afrika partjain nőtt föl, lényét körüllengte az egzotikum. Mennyire más volt, mint azok a csajok, akiket párizsi diákkorában ismert. S milyen összehasonlíthatatlanul tartalmasabb azoknál, akik az afrikai harcok szüneteiben szegődtek mellé. Akiknek a nevére már nem is emlékszik. Megtették a kötelsségtiket a szövetséges hadakkal szemben, aztán agyő. Ki tudja, a Rommel fiúkkal is nem szűrték-e össze a levet? Meg az olajbőrű digókkal? Egyikük-másikuk köpött is nyilván, ha a front harmonikaszerű ide- oda rángatózása közben olykor azon vette magát észre, hogy az előző éjjelekről ismert szolid, college-i neveltetésű Tommyk és kissé gyermetegen viselkedő amyk helyett hirtelen a legendás Siegfried, a félisten, vagy maga a tűzokádó Etna ölelgeti.

Az őrmester a tehenére gondolt, amelynek holnap kellene megborjaznia. Csak simán menne! Állatorvos ugyan van a közelükben, de otthon lesz-e épp akkor? A legutóbbi ellés is milyen nehéz volt, pedig az orvos, mihelyt hívták, rögtön náluk termett. Az őrmester rajtakapta magát, hogy valami fohász-félét mormol, ahhoz az Istenhez, akiben tulajdonképpen már nem hisz. Vagy hisz még? Nem is olyan régen még természetesnek tartotta a vallást, a templomba járást, az imát, mindent, amit a papjuk prédikált, amit az elemiben a hittanórákon tanult. Béketűrés, alázatosság, túlvilági jutalom ... Aztán negyvenötben, hogy a kommunistákat kiengedték a börtönökből, s hazatértek a koncentrációs táborokba hurcoltak, őt is megagitálták. Gyerekkori pajtásai közül többen vezető funkciókba kerültek, olyanok is, akikről valaha inkább csak sejtette, hogy rokonszenveznek a bolsevikokkal. Amikor bejöttek az oroszok, akkor derült ki róluk, hogy évek óta tagjai a pártnak. Ő is belépett hát közéjük. Elvégre mért ne lépett volna be? Szegények voltak ők mindig, akárcsak a szüleik, meg azoknak a szülei. Semmijük nem volt az égvilágon azon a roggyant tetejű, mórfalú házon kivül, amelyben legalább három család szorongott állandóan. Még jó, hogy a bátyja idegenben próbált szerencsét, meg hogy a húga a szomszéd faluba ment férjhez, legalább ennyivel is kevesebben vannak. Negyvenöt őszén tehát belépett a pártba, hogy örökre búcsút mondjon a napszámnak, a részes