Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - Simkó Tibor: Forró délelőtt

SIMKÓ TIBOR

FORRÓ DÉLELŐTT

Ék ú] tag megszámolta: rajta és a börtönőrökön kívül tizenöten álltak munkába. No meg a botosispán, de az jóval arrébb, a vibrálva nyújtózó mezsgyén lépegetett, nagy, öles cirkálómmal araszolva a répaföld hosszát. Mindössze három órája ha lehettek a mezőn, de a júniusi nap már veszettül sütötte a hátukat, amint a zsenge levelű sorok fölött hajlongtak. Csupán egyikük viselt rabruhát; a többiek a civiljüket koptatták, azt, amiben behozták őket. A piszkosfehér, gyűrött vászongúnyájú rab hetykén félrecsapott sipkájú kopasz fejével úgy festett a hajladozók élén, mint valami parancsnok.

A rabruhás messze maga mögött hagyta a társaság zömét. Talán ezzel is a tudtukra akarta adni: majd ő, aki az utolsó tárgyaláson is túl van, akinek már kihirdették a megfellebbezhetetlen Ítéletet, aki megnyiratkozva, beöltözve várja, hogy mielőbb elszállítsák a legközelebbi fegyházba, majd ő megmutatja nekik, a nyavalyásoknak, hogyan kell répát egyelni. Ideges, izgága mozdulatokkal rángatta a kapát. Ketten a csoportból előre törtek, hogy versenybe bocsátkozzanak vele: egy alacsony, csupa izom srác a húsvéti verekedők közül, meg egy micisapkás, mellényes, csizmanadrágos, bakancsos paraszt, alighanem a három tanyai öreg legény egyike. De ők is csak fél távolságnyira közelítették meg a rabruhást.

Sereghajtók ugyancsak hárman voltak. Leghátul a kistermetű, pocakos hentes szinte minden lépés után meg-megállt, körülményesen, gyámoltalan lassúsággal törölgetve izzadt homlokát — a szélesre bontott fehér zsebkendő megadást jelző zászlóként lobogott a kezében. Közte és a csapat zöme között a diák meg a doktor kullogott.

Ök tízen nagyjából egy tömbben tartották magukat. Elöl a höhöző meg a barna áttelepült, pár kapavágással hátrább a kéménysöprő, mögötte két középkorú, cserzett arcú, komorbika-tekintetű férfi (a tanyai fivérek két idősebbje?), majd a három húsvéti — a csonka kezű, a göthös mellű magas meg a szőke áttelepült —, végül a jugoszláviai és ő, a kollekció legújabb szerzeménye.

Az a kurva Vasek az oka mindennek! Ha nem halogatja a dolgot, ha nem hitegeti, már rég kievickélhetett volna ebből a csávából, de az az oltári ringyó még a tavasszal is azt mondta: — Ne félj semmit, a minisztériumi főosztály- vezető jó haverom, nem köll begazulni, ól rájt, ruka v rukávé. — Aztán egyszer csak rupp! — a jó havert fenéken billentették, Vasek meg az első adódó alkalommal meglépett, s most valahol a Piccadillyn gondol „rengeteget Rád”. Pá-