Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - Gál Sándor: Köd, Hiányzó idézőjelek Stósz 1987, Délelőttök
GÁL SÁNDOR Köd Eít a se-ilyen, se-olyan idő! December első napja; a köd befed, betemet, agyonnyom. Égetem a villanyt, se írni, se olvasni nem tudok, keringek e se-ég-se-föld közötti betonketrecben tehetetlenül. Régi emlékek-élmények elevenednek fel bennem: sötétek és szomorúak. Éjszakai utazás: valahonnan valahová; vagy pontosabban sehonnan sehová. Az autó fényszórói az út padkáját sem érték el: Valami kafkai kastélyból menekültem — nem tudni miért, ki elől?! —, a téli köd maga alá temetett, ráfagyott az ablakra, az ablaktörlő ideges rángásokkal ugrált az ónos üvegen ... Megélt ilyen perceket biztosan más is, sokan rajtam kívül és — sokféleképpen. Bennem — ha köd szakad rám — a tehetetlenség éled föl. Mint akkor is! Mi elől menekültem? Hiába az erőfeszítés, nem tudom az okát felidézni. Csak a köd emléke maradt meg bennem; az iszonyú-fekete, nyirkos sűrűség. Az átláthatatlan, az átvilágíthatatlan, amibe beleveszett az egész világ. Mindaz, ami élő volt és élettelen. A városok, a termőföldek, a faluk, az erdők, az útszéli fák, s maga az út is. És mégis menni kellett, menni, mert valahol vártak. De lehet, hogy rosszul emlékszem. Meglehet, az utazásnak se célja, se értelme nem volt. De ott sem maradhattam, ahol korábban voltam. Miért? A távolság túlontúl nagy s az idő kilúgozza az emlékeket?! Vagy a köd temeti maga alá? Micsoda képtelenség! Nincs egyetlen megélt emlékem, amelyet ha kell, ne tudnék magamban s magamnak fölidézni bárhol, bármikor. S mégis, akkor, abban a ködben miért indultam el? Ö, ez a se-ilyen, se-olyan idő, ez a decemberi ólom-özön, ez a rideg hideg-nyirkos gomolygás! A létezés távlatai összezsugorodtak! Hiányzó idézőjelek N bm mai jelenség már, hogy az irodalomban — még a miénkben is — valamiféle csendes forradalom zajlik. Ügy tűnik, feleslegessé váltak a hagyományos formák, s a klasszikusnak ismert műfaji határok. Átfedések, összevonások, betoldások és elhagyások tarkítják-frissítik az egykor mozdíthatatlannak hitt kereteket. Valószínűnek látszik, hogy mindez korunk bonyolultságát igyekszik megmutatni és tetten érni. De az is lehet, hogy mindennek eredője az elbizonytalanodás, a tétovaság, esetleg az egykori értékek devalvációja. Ebben a mozgásban, újítói törekvésben sok olyan progresszív elemet látok, aminek haszna kétségtelen, mert új értékekkel gazdagítja az irodalmat. Ennek természetesen örülök. Ám e parttalannak tűnő zajlásban olykor-olykor bosszantó dolgokat is találok. A különböző szövegmontázsokban, de leginkább — újabban ez különösen divatban van — a könyvekről szóló recenziókban, méltatásokban, de még a nagyobb lélegzetű munkákban is, a szerzők az idézetek esetében elfelejtik kitenni az idézőjeleket. A gyanútlan olvasó persze egy-egy recenzió
