Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - Gál Sándor: Köd, Hiányzó idézőjelek Stósz 1987, Délelőttök
szövegében ezt észre sem veszi. Az idézőjel nélkül az idézett szöveget is a recenzió szerzőjének tulajdonítja. Magam csak akkor hökkentem meg igazán ezen, amikor az egyik könyvemről megjelent méltatásban több bekezdésen át saját, könyvbéli szövegemet olvastam. „Természetesen” idézőjelek nélkül. Azóta ilyen és hasonló meglepetésben többször is részem volt. Ha nem is egész bekezdések, de egész mondatok szerepeltek a „méltatásban” idézőjel nélkül. Ha csupán a magam dolgáról volna szó, talán nem is firtatnám a kérdést. De másoktól még cifrább esetekről is hallottam. Más tollával ékeskedni régen sem volt dicsőség, ma sem lehet az. Ha írunk — vélem én —, s mások gondolatait a sajátunk közé fonjuk mondandónk megerősítésére, azt illik kellőképpen jelezni és jelölni. Ez nem szégyen. Sőt! A kölcsönös megbecsülés és a tisztesség kötelező megnyilvánulásának tartom. Ellenben az idézőjelek elhagyása — más gondolatainak eltulajdonítása — a tyúktolvajok módszere. Nem pedig íróembereké. Stósz 1987 A ugusztusban emlékeztünk meg Fábry Zoltán születésének 90. évfordulójáról.. Az évforduló kapcsán számlálatlanul jelentek meg méltatások, emlékezések a sajtóban a stószi őrhelyről s arról is, hogy Fábry Zoltán életműve miként van jelen meghatározó erővel ma is irodalmunkban, közéletünkben. Mindez rendjén valónak is látszik, méltónak kiváló írónk emlékéhez, s még önmagunkhoz is. Ha így van, akkor hát mi okom van a töprengésre? Semmi egyéb, csupán az és annyi, hogy amikor Stószon a Fábry-házon, majd később a temetőben a síron elhelyeztük az írószövetség Magyar Szekciójának a koszorúját,, egyetlen csehszlovákiai magyar író sem állt mögöttünk. Jól tudom én azt, hogy Stósz irgalmatlanul távol esik a fővárostól, jól tudom, hogy a Stószra való utazás nemcsak időt és fáradságot jelent, hanem költségekkel is jár. Mégis, ennek ellenére is a stószi házból, a stószi temetőből ezen a jeles évfordulón hiányoztak a csehszlovákiai magyar írók. Mindazok, akiknek Fábry Zoltán írói rangot, kritikusi megmérést és megbecsülést adott. Kedvem volna névsorolvasást tartani... Délelőttök Újabban nehezen viselem a délelőttöket. Mindent, ami körülvesz, régóta merő hamisítványnak érzek. Még a perzselő napfényt is olykor. Oltalmazó belső tereim sem védenek, s nem véd a fölém magasodó Idő sem. Mintha az elmúlt évtizedek gyötrelmei csapódnának ki ezeken a kénköves délelőttökön. A letagadott történelem! A negyvenes s a rájuk következő, tabuvá félemlített évek. Vagy talán csak az általánosan elembertelenedő társadalom szürkesége riaszt? S miképpen! A megszaporodott emberiségben a megszaporodott — embertelenség ... Miféle ősemberi ösztönök riadnak föl tudatom mélyéről, hogy egyre csak menekülni szeretnék? Menekülni, de hogy hová, merre, nincs látható cél, s járható utat sem ismerek. És hát önmaga elől az ember elmenekülhet-é? Van-e hely e kerek világon, ahol gondolataimat, kétségeimet, nyugtalanságomat levethetném, akár egy kabátot? S ha még volna is ilyen hely, akkor miként élhetnénk e terhek nélkül? Anélkül a belső valóság nélkül, amely az elmúlt
