Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - Gál Sándor: Árnyjáték, Van-e idő
gyámfát és tűzhelyet elölről kezdeni az építkezést a szétroncsolt fogalmak zúzalékából a kimarjult gerinccsigolyák fájdalmából látó ujjbegyek radarsugárzásából tapintás bűvöletéből a ránk havazó idő bölcsességéből akárha sírboltot is A tél utószava jeges sugárzás a mozdulatlan síkság szívén valami megint elhagyott valami megint elveszett megíratlanul VAN-E IDŐ régóta úgy érzem óriási gömbbe kerültem s kívül hagytam mindent amit megéltem amit sorsnak mondanak egyetlen ember történelmének s most e kiüresedett gömböt kellene megtöltenem mindazzal ami a kinti időből megtartható ami megőrzésre méltónak ítéltetett ám e képzeletbeli gömbnek a fala nem képzeletbeli hanem valós bár tapinthatatlan s ha átengedi is a fényt kilátni rajta nem lehet a való s a valótlanság nem dereng át falán így csak az létezik amit a képzelet s az emlékezet reája ki- vagy fölvetít e zárt üresség e gömbcella-valóság némaságával fog vallatóra nem kérdez hitvány pribéklegényként hangot se ad s mégis szólni kényszerít tudván hogy a magány a legjobb kérdező tudván hogy a némaság a legfőbb vallató az idő ereje az évtizedek megsűrűsödött súlya az s ami az egész mögött némán zuhog az éter feketén fénylő terein kívül ott s itt belül bennem e gömbcellában a létező belső tereken minden áramlás akár a zajtalanul lopakodó szél fellibbent valamit s az idő fényjelei foszforeszkálva megragyognak hűtelenségemet és hűségemet egyetlen tényként jelölve itt s amott a túlsó part láthatatlan szakadásai mentén ahol tudom
