Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - Lacza Tihamér: A történelem évgyűrűi

sejtjük már, hogy életük nem vesz pozitív fordulatot. Plasztikusan és lélektanilag hitelesen megrajzolt epizódszereplők bukkannak fel az egyes írásokban, közülük talán a szerelemre sóvárgó magányos nők a legemlékezetesebbek.

Formai szempontból ezek a korai novellák hagyományosaknak mondhatók. Helyenként megpróbálkozik az író az idősíkok váltogatásával (Temetés, Múmia a fűben stb.), de ez a szerkesztési mód még ez idő tájt nem erőssége. Az 1970- ben megjelent Múmia a fűben c. kötet, noha szorosan kapcsolódik — mind hangvételét, mind témavilágát tekintve — a Nem voltam szent c. gyűjteményhez, új vonásokkal is gyarapítja Gál prózáját. A szerkesztés feszesebbé válik, a párbeszédeket monológok váltják fel, s egyik-másik főhős tudatában a múlt emlékei is felvillannak vagy megelevenednek. Gál prózájában először ebben a kötetben bukkannak fel olyan írások, amelyek hősei létüket és életérzésüket nem csupán a jelennel, hanem a múlttal és a történelemmel is szembesülve szeretnék értelmezni és a helyére rakni (Első osztályú magány, Múmia a fűben). A szereplők palettáját néhány falusi karakterfigura gyarapítja (Epefű, Kis szél lebbent), de a történetek végkifejlete semmivel sem lesz vigasztalóbb, sőt a hősök veresége olykor már szimbolikussá nő (Kavicshegyek).

A hetvenes évek első felében a prózaíró Gál Sándor válaszúihoz érkezett: folytathatja-e — természetesen magasabb szinten — azt a vonalat, amelyet még a Nem voltam szentben jelölt ki, vagy hagyjon fel a „közérzet-novellákkal” (Görömbei András kifejezése) és forduljon inkább a múlt felé. Az 1974-ben megjelent Első osztályú magány ennek a tanácstalanságnak a dokumentuma, s bár vitathatatlan, hogy az író anyagkezelése és formai kifejezőkészsége határozottan fejlődött, tartalmilag nem tágította ki az elbeszélések témavilágát. Ugyanezt az ambivalenciát tükrözi az 1979-ben közreadott novellaválogatás is, a Kavicshegyek, de figyelemre méltó, hogy ebben a kötetben látott napvilágot először a Káin, a Bontás és a Családi krónika, tehát azok az elbeszélések, amelyek Gál prózájának másik, művészileg értékesebb vonulatát reprezentálják.

A MÚLT IDÉZÉSE

Gál Sándor érdeklődését a csehszlovákiai magyarság múltja és XX. századi története iránt nem csupán személyes emlékek keltették fel, hanem szülőfalujának és Dél-Szlovákia más tájainak idősebb lakóival folytatott beszélgetései is. Ez az élményanyag egyik-másik korai novellájába is beépült, pl. a Föld címűbe, amely azonban túlságosan riportszerű maradt, lényegében a konkrét események leírására szorítkozott. Művészileg sikeresebb a Múmia a fűben és az Első osztály magány jelent és múltat érdekesen ellenpontozó, mégis egységbe fogó megoldása. Gál Sándornak szemmel láthatóan sokkal több mondanivalója van a múltról, a gyermekkoráról, tehát a második világháborúról és az azt követő néhány esztendőről, mint a máról, amely csak annyira érdekli, amennyire kapcsolatba hozható ezzel a múlttal. Az 1981-ben kiadott Fekete ménes c. kötet ennek a felerősödő érdeklődésnek a bizonyítéka és eredménye. Mind az öt írása valami módon kapcsolódik a második világháborúhoz, illetve az azt követő kollektív traumához.

A Szentuccája c. történetben a háború tulajdonképpen csak áttételesen van jelen, hiszen Apjukjóskán, a katonakolduson kívül nem találkozunk egyetlen katonával sem, s még csak távoli ágyúdörgés sem hallatszik egész idő alatt; ennek ellenére senki sem kételkedhet abban, hogy a háború ebben az átmenetileg imaginárius formájában is lidércnyomásként nehezedik az emberek tudatára. Gál meggyőző erővel ábrázolja egy hátországi falu lakóinak — az otthon