Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - Lacza Tihamér: A történelem évgyűrűi
maradottaknak — a kábultságát, s néhány ecsetvonással, jól kiragadott képpel sikerül megteremtenie azt az atmoszférát, amelyben még a legfantasztikusabb helyzetek is realisztikusan hatnak. Az író tudatosan úgy csoportosítja az eseményeket és a különböző szituációk leírását, hogy minden, ami a főhőssel, Jóskával történik, önmagán túlmutasson és megkülönböztetett szerepet kapjon. Jóska egyike az ostornyeleket árusító férfiaknak; a falubeliek a maguk módján kedvelik őket, noha mindhármukat hibbantaknak tartják és „normális időkben” aligha tűrnék, hogy bármilyen módon beépüljenek a falu hierarchiájába. De most nem „normális idők” járnak — lám az ostornyelekre sincs szükség, fogalmazza meg a maga egyedi helyzetjelentését az egyik „szent- uccája” —, s a falu, ha nehezen is, mintha hajlandóságot mutatna rá, hogy befogadja őket. Az írás kétségtelenül legmegrázóbb jelenete, amikor Jóska a kis Janikának elmeséli legújabb, minden korábbinál borzalmasabb látomását; ez az a pillanat, amikor a bolondnak tartott fiú mindenki fölé nő, épp azáltal, hogy kimondja azt, amihez az „épeszűeknek” nincs elég bátorságuk: a háború a legszörnyűségesebb dolog a világon. Az elbeszélés utolsó jelenete szinte jelképpé magasztosul: Jóska tisztára söpri az udvart, mintha csak meg akarná szabadítani a világot a szennytől és a mocsoktól. A kötet címadó írása, a Fekete ménes lírai elemekkel átszőtt történet, amely időben az egész második világháborút átfogja (még a polgári Csehszlovákiában indul, s a magyar kisebbség jogfosztottságának esztendeiben zárul), s egy fiatalember férfivá érését mondja el! A fekete ménes itt tulajdonképpen nem is igazi lovakat jelent, hanem a szép, a harmónia, az otthon és a boldogság utáni vágy inkarnációját. S ahogy a fekete ménes elérhetetlen távolságban tűnik föl újra és újra a hős előtt, ugyanúgy nem adatik meg neki a harmónia és a boldogság, hiszen a világban nyugtalanság uralkodik, s az embernek nincs hová menekülnie előle. A Káin c. írás hőse már megjárta a háború poklait, éppen hogy csak hazatért szülőfalujába, ahol azonban mintha még nem ért volna véget a háború. Ugyanolyan rejtélyes erők kényszerítik őt most a falu elhagyására, mint amilyenek néhány évvel korábban a harctérre parancsolták. A hős joggal hiszi azt, hogy Isten haragja méltatlanul sújtja, ahogy Káin is azt képzeli — Gál Sándor értelmezésében —, s csupán végső elkeseredésében, az önérzetét megalázó elfogultság láttán válik gyilkossá; András, a kettős történet „nembiblikus” ágának főszereplője nem öl embert, de a kétségbeesés nem kevésbé szörnyű cselekedetre kényszeríti: felgyújtja a learatásra váró gabonát — bizonyos értelemben tehát szintén életet pusztít el. Az utóbbi évek egyik legsikeresebb és legemlékezetesebb csehszlovákiai magyar novellája volt Gál Családi krónikája. Műfajilag tulajdonképpen a rádióból ismert dokumentumjátéknak felelhetne meg, a szituáció azonban annyira valószerűnek hat, hogy sokan riportnak vélték. Szűcs István, a Családi krónika hőse egyike azoknak, akiket a történelem vihara véglegesen elsodort szülőföldjükről egy távoli, idegen tájra, ahol fokozatosan elveszítették magyarságtudatukat, elfelejtették múltjukat és őseiket. A gyökérvesztésnek ebben a stádiumában úgy tűnik, szinte semmi remény a visszatérésre, legfeljebb a magyar származás tényének a tudatosítására. Gál Sándor írásában azonban kimondatlanul is elhangzik a kérdés: vajon szükségszerű-e, hogy ennek így kell történnie? Nincs más megoldás, más perspektíva? A választ talán egy új Gál Sándor-kötetben találhatnánk meg. Sajnos a Fekete ménes megjelenése óta hat esztendő telt el, s ez alatt a hosszú idő alatt Gál Sándor kevés elbeszélést publikált a lapok hasábjain; mintha kisprózánknak az utóbbi évtizedben megfigyelhető stagnálása az ő alkotó energiáit is elapasztotta volna.
