Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - Lacza Tihamér: A történelem évgyűrűi
LACZA TIHAMÉR A történelem évgyűrűi (Gál Sándor novelláiról) G ál Sándor a csehszlovákiai magyar irodalom megújhodásának időszakában, néhány esztendővel Tőzsérék nemzedékének színrelépése után, a hatvanas évek elején jelentkezett első figyelemre méltó verseivel és elbeszéléseivel. Költészete gyorsabb ütemben bontakozott ki, ami két verseskötettel (Arc nélküli szobrok, 1964; Napéjegyenlőség, 1966) is dokumentálható, s csak ezt követően, 1968-ban látott napvilágot első elbeszélésgyűjteménye, a Nem voltam szent. Ez a fáziseltolódás Gál prózájában a későbbiek folyamán is érzékelhető maradt, mind tartalmi, mind formai téren, s jóllehet elbeszélései között nem egy remekmű található, eddigi életművének a csúcsát mégiscsak a líra jelenti. Ez a magyarázata annak is, hogy a kritikusok és az esztéták érdeklődését elsősorban költészete keltette fel, prózájáról jóval kevesebben és kevesebbet írtak, akkor is többnyire egy-egy frissen megjelent kötet ürügyén, ami eleve kizárta annak lehetőségét, hogy megrajzolhassák a Gál Sándor-i próza teljes fejlődésvonalát nemcsak az írói életmű, hanem a csehszlovákiai magyar próza koordinátarendszerében. LÉTÉRZÉS ÉS NEMISÉG A pályakezdő Gál Sándor novellisztikájában a faluról a városba került fiatal magyar értelmiségiek helykeresésének, érzelmi konfliktusainak az ábrázolása a fő téma, s talán ő volt az első olyan prózaírónk, aki a nemiség kérdéseiről nyíltan és elfogadható művészi szinten írt elbeszéléseiben. Ezeknek az írásoknak (pl. Nem voltam szent, Kör stb.) szinte állandó hőse az országot járó riporter, aki a magány elől menekülve nem sok perspektívával kecsegtető szerelmi kalandokba bonyolódik, s közben egyre inkább tudatosítja, hogy élete sivár és céltalan. Mintha valamilyen átok ülne ezeken a figurákon; gátlásosak, képtelenek őszinte és tartós kapcsolatok kialakítására, s amikor elbúcsúzunk tőlük,
