Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - Bodnár Gyula: Kedves Sándor
GÁL SÁNDOR ÖTVENÉVES Kedves Sándor, most döbbenek rá, én még soha nem írtam neked levelet. Pedig írhattam — írnom kellett — volna, már pusztán annak okán, hogy Te költő vagy, én meg szerkesztő volnék. De hagyjuk ezt, bármennyire is elgondolkoztató és jellemző a helyzetre, író és szerkesztőség jelenkori kapcsolataira. Említem csupán azért, mert zavarban vagyok, annyi mindennel szeretném kezdeni első, hozzád készülő levelemet, és szeretnék elmondani is egyet-mást benne, behatárol azonban a forma, mely köszöntőféle lenne, ötvenedik születésnapod alkalmából. Ha legalább gyakrabban találkozhatnánk! Evenként kétszer-háromszor sikerül, a Jókai Napokon, a Duna Menti Tavaszon. Futó percek. Kassai otthonodban szintén régen jártam, miként számos éve annak is már, hogy bodrogközi falvakban lehettem kísérőd, forró hangulatú író-olvasó találkozókon. Hogyne kínozna tehát most, érezvén a hiányzó beszélgetések következtében keletkezett űr nyomasztó mélységét, a „mindent mondani" kényszere! Néhány dolgot mindenképpen, Sándor. Kezdve mindjárt egy idei élménnyel. Ő, mily erőtlen itt e szó, élmény. Férfibeszéd volt az, tájainkon mostanság ritkán hallható, amit a Csemadok országos közgyűlésén az aprófalvak sorsáról, a „peremvidék” népének át nem gondolt intézkedésekkel megnehezített életéről mondtál. A másik Sándort, Petőfit juttattad eszembe, akinek soraihoz gyakrabban kellene fordulnia sok mai óvatoskodónak, bólogató főnek, gyenge bábnak, konformistának: „Ha férfi vagy, légy férfi...” Te férfihoz méltón szólónál akkor, és így szólsz mindenkor, költőként, novellistaként, publicistaként, Cse- madok-vezetőként, függetlenül attól, veted-e olykor tekinteted Petőfire, Adyra, József Attilára, Illyés Gyulára, Sütő Andrásra, erőt merítendő az ő életművükből, az ő írói és közéleti küzdelmeik történetéből. Mert, mint bennük, benned is erős a szeretet, elsők között a szülőföld és a nép iránt, melyhez tartozol s fiának vallhatod magad, melynek nyelvét beszéled. Aki pedig szeret, az építeni akar, megveti a férfiatlan szót, hitvány tettet, minthogy azokkal csak rombolni lehet. És aki szeret — aggódik is. Mit csodálkoznak hát némelyek, ha mondod, mert másként nem tehetsz, élőszóban, versben, novellában, riportban, mi fájt
