Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - Bodnár Gyula: Kedves Sándor

és fáj, mi rossz érte és éri, mi veszélyeztette és veszélyezteti a csehszlovákiai magyarságot, napjainkban is, ellenére nemzetiségpolitikai elveinknek?!. Vajha nem a „nekrológírót”, a „pusztulás szónokát” látnák benned végre, mint megesett már, hanem a figyelmeztető embert, aki tudja, hogy a bajok, a kedvezőtlen jelenségek takargatásával előbbre jutni, szilárd hazát s benne méltó emberi életet építeni nem lehet, és ugyanígy nem a múltak nyílt bevallása nélkül, legyen az bármennyire fájdalmas, évtizedes hiteket megrendítő, jobbításhoz, haladáshoz tisztánlátás szükségeltetik, ennek a feltétele pedig: múltismeret. Szerettem volna megszorítani a kezed azon a tavaszi napon, a felszólalásod után.

Irodalmunk művelői között kevesen vannak hozzád hasonlók, más vonatkozásban is. Te nemcsak szószékre állsz, és nemcsak a művet, a könyvben leír- hatót, kimondhatót tartod fontosnak, hanem a jelenlétet, a cselekvő jelenlétet ugyanúgy. Vajon miért vettél részt annak idején a Thália Színpad megalapításában, miért vállalsz Csemadok-tisztséget, miért vagy kezdeményezője, szervezője központi vagy akár helyi jellegű kulturális eseményeknek? A válasz nyilvánvaló. Azért, amiért írsz is. Íróink, költőink közül nem egy arra sem képes, hogy megjelenjen, csak simán megjelenjen valamely nemzetiségi kulturális rendezvényünkön. Látni kell, jelen pillanatban olyan időszakot élünk, amikor korántsem biztos, hogy egy-egy, hétszáz példányban megjelenő irodalmi mű játssza, játszhat ja a legerőteljesebb szerepet az „önösszeszedésben”, az akarva- akaratlanul mind nagyobb számban eltévelyedők, identitászavarba jutók, valamint az önhibájukon kívül gyökértelenül sorjázó új nemzedékek elméjének megvilágításában, a holnapi megmaradásban. Kell a mű természetesen, de csak akörül forgolódni-vitatkozni ma kevés — íróembertől pláne. Valahol groteszk (tragi-komikus? j is. Főként, mert az utóbbi években hiányoznak irodalmunkból, publicisztikánkból a „naprakész” írások, tárcák, karcolatok, írói jegyzetek, kis- esszék, ezek a rugalmas műfajok, melyekben azért egy két dolgot mégiscsak el lehetne mondani. Eredményezne ez egyúttal folytonos írói jelenlétet is — a köztudatban, a köz tudatában. Tapasztalásaim szerint irodalmunk képviselőinek jelentős része nincs benne, nem is lehet, ha csupán itt-ott jelenik meg. Ahogy figyelem, más irodalmakban nem hallgatnak az írók. Érthetőbben: nem csak a nagy művön dolgoznak. „Szörnyen idegesít például, ha valaki tehetségesnek bizonyul az íráshoz, de a tehetségével élni nem tud — nyilatkoztad tíz esztendővel ezelőtt, negyvenévesen. — Nagy bűn szerintem, ha valakiben megvan a tehetség ahhoz, hogy valami hasznosat tegyen, és mégse tesz semmit. Bűn önmagával szemben is. Az a közel hatszázezer magyar, aki Dél-Szlovakiá- ban él, egyáltalán nem olyan gazdag tehetségekben, hogy ezt a pazarlást megengedhetné magának. Nemrég írtam egy Fábry-verset, amelyben meg is fogalmaztam ezt a kérdést: »Lám, mily tékozlók lettünk szegénységünkben . ..« Azaz, még az adott lehetőségeinket sem tudjuk maradéktalanul kihasználni.”

Hadd emeljelek ki ez utóbbi, egyébiránt mélységesen igaz mondatod többes számából, Sándor, hisz Te ilyen tekintetben is példa vagy, a legtermékenyebb csehszlovákiai magyar író, ahogy tartják rólad, nem véletlenül. Írsz, mert írnod kell, mert az írás számodra nép- és nemzetiségszolgálat, folytonos. Verssel, novellával, esszével, riporttal, szociográfiával, gyermekverssel, mesével, műfordítással, rövidke tudósítással. Mind-mind szenvedéllyel, felelősséggel műveled, egyértelmű magatartással, amiként élsz és dolgozol más területeken is.

Végezetül, Sándor, egyszerűen, szokványos fordulattal, annyit: így tovább, még sok-sok évig, jó erőben, egészségben.

Bodnár Gyula