Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - HOLNAP - Juhász József: Kötetek és kísérletek
HOLNAP Hekerle László (1986-ban elhunyt — a szerk.j Kevés-e a valamennyi? címmel fűz megjegyzéseket az utóbbi évtized magyar költészetének néhány kérdéséhez. Kiindulásként a Nagy László lírájában (a hetvenes évekbeli műveiben) tapasztalható költészeti válság okait és jellemzőit próbálja megragadni, konklúziókat vonva le ebből a nyolcvanas évek költészete számára. Arról van szó, hogy kialakult és létezni akar egy olyan generáció (nyugodtan mondhatnám: generációk), amelynek tagjai már nem a neoavant- garde-ot vagy a váteszi költészetet tekintik viszonyítási pontnak — bármennyire tagadják is ezt a kritikusok —, hanem újfajta lírát művelnek. A kettős leterheltségből (a külső a kritika, a belső pedig a hagyományok vagy más vonatkozásban a neoavant- garde formai vonzása] és az önmagát eszmeként tételező hagyományos mélystruktúra ördögi köréből kitörő alkotók — jelen esetben az antológia résztvevői — immár nemcsak létezni akarnak, hanem felszabadultan dolgozni és megmutatkozni. Ezt a fontos esszét Hekerle mindazoknak írta, akik az egybemosódó versfolyamban nem akarják észreveni az új áramlatokat, az új generációkat. Kukorelly Endre „hivatalos” mércével mérve a fiatal költők közé tartozik a maga harmincegynéhány évével. A most következő idézetben nemcsak önmagáról beszél, költészetére is jellemző ez a pár sora: „Én olykor ha senki se lát / másmilyen pofákat vágok / és nem ismernek meg akkor . ..” Verseiben szerepeket játszik. Mindenhatót például, aki az elrontott teremtésen munkálkodik, de bármihez nyúl, a szerkezet tovább romlik, s a rendező, aki szintén Kukorelly, ezen jót röhög. Amikor nem szépít, nem cizellál, egyszerűen pofonokat osztogat. Nyelvezete szikár, szinte csontig vetkőzteti a nyelvet. Verseiben gyakran megjelenik egy-egy magányos főnév, amely zavarba ejti az olvasót. Ha Sziládi Zoltán nem vállalt volna munkát a Jelenlét szerkesztésében, versei most bizonyára nem szerepelnének az egyébként igényes válogatásban. A hatvanas évekből ittragadt hippi — vélné az olvasó versei alapján, s ez nem feltétlenül negatív jelző abban az esetben, ha a beat-irodalom belső értékelt sikerül átmenteni a mának. Ez Sziládinak nem sikerült. Szövegei fölé a külső hasonlóság alapján nyugodtan odaírhatnánk Ginsberg, Kerouac vagy Ferlinghetti nevét. A nyolcvanas évek költészeti kísérleteire leginkább egyetlen verse emlékeztet (21056 Emilia). Márton László neomanierista és neobarokk stílusú versei viszont érdekes kísérletként hatnak a huszadik században. Négysorosai a halálról, halál- félelemről, majd az életről, a születésről „mesélnek”. Következetesen végigvitt nyelvi bravúr és tartalmi összhang jellemzi ezeket a kísérleteket. És még valami: a rejtőzködés. Az élet bújócskája a költővel, ahol az élet a hunyó. Nosza, olvasó, keressük meg a költőt! A versek után, a bújócska második felében helyet cserélnek a szereplők. Most az író a hunyó, s az életet végül is a prózában találja meg. A nyolcvanas évek magyar prózairodalmának két gyöngyszeme ez a két írás. A JAK-antológiások közül — Temesi Ferenc mellett — Márton László bizonyltja, hogy igazán értékes próza, amivel próbálkozott. Garaczi László címszavakban: önironikus, szenzibilis alkat, abszurd és jó a humora, félreismerhetetlenül „ga- raczis”. Verseiben nem akarja megváltani a világot, nem panaszkodik, nem akar nagyot mondani, egyszerűen játszik: a nyelvvel, a gondolatokkal, velünk, ugyanakkor nem tesz próbára, mint ahogy Márton László. Mégis el kell hinnünk, hogy nem egyszerűen paro- dista. Minden versére jellemző a túlérzékenység, az empátiakészség, s mindezt sajátos stílusban emeli hitelessé, a nyolcvanas évek nyelvén: „Felnőtt magyar állampolgár vagyok.
