Irodalmi Szemle, 1987

1987/8 - HOLNAP - Juhász József: Kötetek és kísérletek

/ Nő a körmöm és a hajam, / férfi a szakállam és a bajuszom. / Mindazonáltal nem vagyok a feleségem, / sőt: egér sem vagyok. / Odamegyek, ahol a gödörben, / a zsúptetős házak mögött / három bazi nagy medve rostokol ...” Versérzékenysége mentes mindenféle hagyományos (azaz bevált] „költőiségtől”, és ugyancsak mentes a formai avantgardizmustól. Verseiben nem a forma határozza meg a tartalmat (amint az oly gyakori manapság), hanem a tartalom alakítja a formát. Prózai színezetű versalkotása, a tabukat, közhelyeket, sőt önmagát sem kímélő humora és témavilága, valamint a történelemből előbukkanó alakok és utalások teszik költészetét érvényessé.

Petőcz András egybegyűjtött „nonfiguratív (tyroclonista) ” költeményei egy kis szómagyarázatot kívánnak. A non-figuratív költészet: személytelen, költőietlen költészet, amelyben a költő is csupán közvetítő (médium] az öntörvényűén szerveződő szöveg és az olvasó között. Ezért is szerepel a ciklus kezdetén mintegy védjegyként a „Médium art” felirat. A bevezető szövegben Petőcz pontosítja a „tyrocloniz- mus” fogalmát. A költészet és a befogadó sajátos viszonyát írja le két szemléletes példa alapján (Malevics fekete négyzete és Duchamp palackszárítója). A szöveg egyértelművé teszi, hogy a Petőcz által létrehozott irányzat olyan zsákutca (a szó azon értelmében, hogy amíg bele nem megyünk, nem tudhatjuk, hogy valóban zsákutca-e), amelyből nincs kiút. Petőcz egy lényeges — képletes — karót szúrt le a költészet határán. Ezt az utat is végig kellett járni, hogy közelebb férkőzhessünk a költészet lényegéhez, a nyelvhez, és újra kijelölhessük a líra határait. Ez a költészet végül is egyfajta teherpróba: mennyit bír elviselni még a költészet? „Az irodalom palackszárítói akarnak lenni ezek a szövegek. Jelentésük jelentésnélküliségükből fakad” — írja Petőcz, Duchamp művészetére utalva.

Szövegei önmagukat szervezik, egymásból következnek (soronként egy- egy betűvel bővülő mondatok, betűnként és soronként összeálló ábécé stb.). Formailag három részre oszthatók: az első rész (Növekedés) „versei” általában a semmiből indulnak, majd fokozatosan mondattá, ábécévé egészülnek ki. Lezajlik a feltöltődés, hogy a második részben (A folyamatok mozdulatlansága) idegen elemekkel keveredve végbemenjen az átlényegü- lés, majd ezek után a harmadik részben (Csökkenések) bekövetkezzen a szöveg semmivé redukálódása, teljes eltűnése.

6. Végül: a kísérleti irodalomról

A Magyar írók Szövetségének József Attila Körét dicséri, hogy a Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelenő JAK Füzetek révén fórumot tudott teremtetni a korábban agyonhallgatott és elítélt ún. modernista irodalomnak. Olyan csoportok létrejöttét tette lehetővé, amelyek átgondolt munkamódszer alapján — és természetesen csoportonként változó gondolkodásmód, sajátos világlátás és irodalmi ízlés alapján — működnek.

A JAK keretén belül (hogyha a Ver(s)ziókaX és a „kováts” című antológiát nem veszem figyelembe, hiszen az előbbi esetben a fiatal magyar irodalom keresztmetszetét nyújtó gyűjteményről van szó, az utóbbiban pedig a Jelenlét volt szerkesztőinek munkáiról) három különböző szemléletű csoport létezik — de azt hiszem, nyugodtan ide számíthatjuk a vizuális, illetve kísérleti költészettel foglalkozó alkotókat is, és akkor négy csoportról beszélhetünk. Összehasonlításukból egyebek közt fény derülhet arra is, hol tart és merre tart a fiatal magyar irodalom — hiszen a JAK a fiatal írók köre! Véleményem szerint a legmarkánsabb és legszínvonalasabb antológia, azaz csoport a Lélegzet, tehát az egzisztencialista megismerő