Irodalmi Szemle, 1987

1987/8 - KRITIKA - Mészáros László: Női szemmel

KPtTIKA

nyegek már-már költői lebegése.

Mivel a riporternő nem vitázik, a beszélgetést úgy irányítja, hogy többnyire a munka, a szakma körül forogjon a szó, elmaradnak az olyan kérdések is, amelyek az emberi élet egyéb összetevőire irányították volna a figyelmet. így az elmaradt nemzedéki párbeszéd mellett hiányzik a kötetből valamiféle összegező életbölcselet is. Többek között például az sem derül ki, hogy hogyan viselték el szakmájuk pusztulását akkor, amikor még aktívan dolgozó emberek voltak. Az összegezés-féle hiányát az írónő is érezhette, azért ívt rövid utószót a kötet végére. A fokozottabb írói aktivitás hiányából kifolyólag így aztán úgy tűnik, hogy csak a nosztalgia a beszélgetések hajtómotorja. Pedig kihívás lehetett volna ez a kötet néprajzunk, irodalmunk, múzeumaink és nemzetiségi létünk egyéb szférái számára.

6. Az előző rövid jellemzések alapján kiderül, hogy a tárgyalt három mű sem tartalmilag, sem formailag nem vethető össze. Műfajilag kü- lön-külön mindegyik elemezhető és viszonyítható lenne ugyan alaposabban is, de erre most természetesen nem vállalkozhatunk. így arra a közös tematikára kell még röviden visszatérnünk, amelyet a bevezetőben jeleztünk.

Azt kell megállapítanunk, hogy az elemzett három műben a múlt inkább csak téma, mintsem modell, átértékelési tárgy, kihívási lehetőség. Dávid Teréz mintha elszalasztotta volna — a tragikus élettények ellenére is — egy humoros-szatirikus memoár létrejöttének lehetőségét. Moyzes Ilona nem

aknázta ki egy tökéletesebb modellszituáció lehetőségeit, Dusik Éva pedig nem élt a párbeszéd és a kihívás módszerével. Természetesen mindhárom műből kiolvasható az „ember a történelemben” tárgykör néhány mozzanata és összetevője, de sem ezek ábrázolása, sem az írói hozzáállás nem haladja meg azt a múltkoncepciőt, amely irodalmunk hatvanas-hetvenes éveiben keletkezett műveire jellemző. Pedig a nyolcvanas évek elején Dobos László és Grendel Lajos műveiben már feltűnt egy újszerű múltábrázolás, és a jövőben mindenképpen ezt az irányzatot kell majd irodalmunkban felerősíteni.

Nézzük például Moyzes Ilona Barnus bátyóját: sajátos ellentét van a műben a történelmi és a lélektani szemlélet között. Ha ugyanis történelmi kisregénynek tekintjük, akor kevés benne a történelem, ha viszont lélektani regényként akarjuk elemezni, akkor a lélektani elmélyülés hiányaiba botlunk. Például: egy hatvanon felüli öregember és egy harmincon felüli özvegyasszony összemelegedése igen bonyolult folyamat, ezért elmélyültebb, árnyaltabb ábrázolást igényelt volna. Ugyanakkor Barnus és Zsiga találkozásaiban, beszélgetéseiben csak emlékként és esemény, ként van jelen a történelem, de nem történelemmé reflektált gondolatban.

Dusik riportkötetében viszont azért hiányoljuk a kihívás-jelleget, mert az írónő nőm tudott határozottabban rámutatni a múlt átmentésének, transzformálásának a dialektikájára. Pedig mozzanatokban több helyen is felvillannak a lehetőségek a kötetben: „A molnárnak minden munkát, ami a malomban akadt, magának kellett elvégeznie. Én talán éppen ezért szerettem ezt a mesterséget, mert volt itt ácsmunka, kádármunka is.” Pontosan ez az, ami hiányzik napjainkban nemcsak az egyre késő politechnikai oktatásban, hanem lassan a közönséges ember életében is. Ki kell tehát mondani a szociológiai igazságot, hogy nem csupán mesterségek vannak veszendőben, de kihalóban van a kézművesség is, mint az anyagi kreativitás legősibb formája. A kézi munka, az integratív kézügyesség iránti vonzalom tehát nem minősíthető csupán nosztalgiának, mert itt egy alapvető emberi szükséglet kielégítéséről van szó. Egy másik lehetőséget így villant fel az egyik riport: „.. .három-négy maimocska díszeleg már a portán: a ház tövében, a fák alatt... Lajos mácsi az utolsó szegecsig minden alkatrészt belerakott kis vízimalmaiba. Egyet közülük a komáromi Duna Menti Múzeumban ki is állítottak.” A néprajzi leírás és a múzeumi kiállítás azonban csak leírás és konzerválás marad, szélesebb körű társadalmi hatás nélkül. Pedig még mindig vannak lehetőségek: az asztalosmunka, ácsmunka, takácsmunka és így tovább a kézművességet fenntartó és fejlesztő hobbivá válhat, ösz- szerakható szövőszékeket, vízimalmokat, gőzhajókat és gőzmozdonyokat pedig játékként lehet értékesíteni. Mert abszurd az az elképzelés, hogy az unokáink majd csak a számítógépekkel akarnak és fognak játszani. Társadalmi törvény, hogy az előző korok szakmái, mesterségei sportként, játékként, hobbiként maradnak fenn.

De ezzel már túlságosan