Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - KRITIKA - Mészáros László: Női szemmel
KRITIKA ciológiailag is leírt jelenség. Ugyanakkor a mesterségek kihalását, átváltozását, újjáéledését és az új mesterségek (szakmák) születését történelmi dimenziókban is szükséges elemezni, mert a szakmaváltás dialektikája a jelenben is könyörtelenül érvényesül. A tudományos-műszaki forradalom előretörésével szinte a szemünk láttára születnek új szakmák és mesterségek, míg mások degradálódnak és feleslegesekké válnak. Ebből a szempontból tehát arra is választ keresünk a kötetben, hogyan egyeztek ki ezzel az egyénileg fonák felyzettel apáink és nagyapáink nemzedékének mesteremberei. Kikről, milyen emberekről szól a könyv? Két pásztorral és két molnárral, egy-egy halásszal, hajóssal, fazekassal, takáccsal és szénégetővel, valamint egy nótafával, egy naiv festőnővel, egy vőféllyel és egy falusi krónikással ismerkedhetünk meg Dusik Éva riportjaiban. A riportkészítés idején mindannyian idős, hetven-nyolc- vanéves emberek már. Maga a riporternő így jellemzi őket: „A élet fintora, hogy szereplőim, beszélgetőtársaim valahogy a múlt és jelen mezsgyéjén téblábolnak. Igen, téblábolnak, öregek már ... Emlékeikkel, életük nagyobbik felével a múltba kapasz. kodva élnek a jelenben, amely szinte egyetlen varázsütésre eltüntette mindazt, ami az életük volt. Szertefoszlott a múlt, mint egy álom, s ők, öregek, megtört szemmel bámulnak a jelenbe, amely nekik is nagyobb falat kenyeret, nyugalmasabb életet hozott, amelyet azonban tudatukkal körültapogatni nemigen tudnak már ...” /Utószó helyettj. Nos, a kép pontos... de ha megérjük a hetven-nyolcvan évet, mi sem leszünk különbek! Az idős és sokat tapasztalt emberek általában igyekszenek megfogalmazni a saját életbölcseletüket. Természetesen nem filozófiai absztrakciós és általánosítási szinten, hanem egyszerű szavakkal summázva mondanivalójukat és üzenetüket. Ahogyan Hajdabács János bácsiról, a radványi halászról írja az írónő: „... nehezen öt- li ki, hogyan is öntse szavakba mindazt, amit egész életében csinált, amiről azonban sohasem beszélt, mert a munkát végezni kellett, ott nem volt sok helye a beszédnek. Minden mozdulat benne lakozott a zsigerei- ben, inas, száraz, kemény húsában.” Szinte mindannyian ezt vallják: ez volt a mi sorsunk: az örökös munka. De bármilyen kemény volt is a munka, mindannyian szeretettel beszélnek róla, és a legtöbbjük élete végéig tesz- vesz, nem élhet meg aktív tevékenység, alkotás nélkül. A munka szeretete mellett másik üzenetük: apáról fiúra szállt a mesterség. S egyetlen dolog bántja őket, mi lesz a mesterségük sorsa? Erre a kérdésükre azonban a riporternő sem tudja a választ. Az általános tanulságok mellett természetesen néhány egyéb bölcs üzenet is található a kötetben. Nézzük például Mikó István nyugdíjas pásztor sza\ait: „A régi világban az úgy volt, hogy ha az úr gyapjút akart meg hasznot, akkor megkérdezte a bacsót. János, mondd meg, jó lesz-e így? Mert a nagyságos úr tudta, hogy ha a juhásznak egy kis haszna van a juhokból, akkor neki még inkább. A juhász arra törekedett, hogy minden a legjobban menjen, mert neki is ott volt a többi között néhány juhocskája.” Manapság ezt úgy mondjuk, hogy terv. egyeztetés, anyagi érdekeltség meg egyéni gazdasági racionalitás. Az már más lapra tartozik, hogy sokan csak mondják, de nem teszik. Mert nemhogy elfelejtették, de sose értették a régi bölcsességeket. Bár a kötet egészét érdekesnek, elgondolkoztatónak és értékesnek tekintjük, néhány fogyatékosságra is fel kell hívni a figyelmet. Minden bizonnyal a többnyire kétszemélyes magnósriportok direkt módon történt szöveggé formálása okozta, hogy a riportok szerkezetileg eléggé egysíkúak. Pedig lehetett volna többsíkúan, tükröztet- ve, ellenpontozva is közelíteni az egyes alanyokhoz. Az alkalmazott kétszemélyűség- ben pedig azt érezzük fogyatékosságnak, hogy a riporternő csak kérdez, de nem vitázik. Már amikor a száján van a provokáló kérdés, akkor is elhallgatja: „Minek töri magát, Józsi bá_ esi, hiszen beteg már — akarom mondani, de meggondolom, hiszen ennek a sovány, hajlott, inas öregembernek a munka, a szövés az élete. Csak addig él, amíg szőhet. A szövőszék nemcsak a munka kínját, verítékét, a pénzkeresés eszközét jelenti neki, hanem elmúlt ifjúságát, reményeit. Csuport József, a takács, amikor a szövőszékben ül, képzeletében visszapergeti a múltat, s mérhetetlen hosszúságú vásznakon, tarka rongypokrócokon, fehér gyolcsszőnyegen ballag vissza boldog ifjúságába.“ Igen ám, csakhogy a bekezdés első részét magának Csuport Józsefnek kellett volna elmondania, s utána jöhetett volna a végtelen hosszú vásznak és sző-
