Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - Rácz Olivér: Az alagút

Ez az. Most már simán ment minden. Lehajtotta a fejét, gondterhelten a készülő alagűtra pillantott; a rend kedvéért bele is kukucskált. A világért sem nézett volna Bugiiia, miközben hanyagul közölte:

— Űrhajós.

Bugi eltátotta a száját, a lapát megállt a kezében. Bugi szeplős volt, és amikor csodálkozva bámult, úgy látszott, mintha kancsalítana. De a valóságban nem kancsalított. Szájtátva bámult.

— Űrhajós?

— Az. A következő útjára engem is magával visz. Megígérte. A múltkor, a Vidám Parkban, magával vitt az óriás kerékre is. Meg az űrhajós ringlispire. A ringelspilre. A körhintára — mondta sietve, mert félt, hogy Bugi kijavítja. „Ringlspiel, kisfiam. Nem ringlispíl. Magyarul körhinta, kisfiam.” — Meg kis- vonaton is ültem — mondta, az emlékezéstől felcsillanó szemmel, egy pillanatra kiesve a szerepéből.

De Bugi nem vette észre. Semmit sem vett észre: még mindig nem tért magához a bámulatból és tiszteletteljes döbbenetből.

— Igazi űrhajós? — kérdezte suttogva. — Az apád? Olyan asztro-izé...?

— Kapitány. Űrhajós kapitány. Lehet — mondta egykedvűen, csak úgy mellékesen, miközben látszólag elmerülten, gondosan elegyengette a kislapáttal az alagút száját —, hogy ősszel kinevezik tábornoknak. Ősszel. Majd, ha hazajöttünk a nyaralásból...

— Hova mentek nyaralni? — kérdezte Bugi sóvárogva, még egyre az előbbi bűvölet hatása alatt. — Messze?

Naná, hogy messze ... Gondolatban sorra vette az összes lehetőséget. Amerika. Nem, az nem jó — még megkérdezi, melyik részébe. Hát oda, ahol Win- netou uralkodik az összes indián törzsek felett... És ha Bugi látta a Win- netou-filmet?. .. Ausztrália... De erről ő maga sem tudott valami sokat. Éppen ezért nagyot kanyarított a karjával a világmindenség tájai felé. A mozdulataiban benne tündököltek az összes létező tengerek és Bergengóciák.

Bugi éppen ezért suttogva megkérdezte:

— Űrhajón mentek?

— Még nem tudom. Lehet, hogy közönséges hajón. Vitorláson. Háromárbo- coson.

De ez nem hatott Bugira különösebben. Az árnyas lóca felé pillantott, s az újságjába feledkezett férfi irányába intve, mélységes tisztelettel tudakolta:

— Járt már a Holdon is?

— Persze. Négyszer.

Valahol, lent az autóúton, egy gépkocsi robogott ki a kanyarból, a sofőr gázt adott, a motor felbúgott.

Bugi áthajolt az alagúton.

— Hétszer?

— Hétszer.

Bugi körülnézett, két homokos térdére fektette két maszatos kis tenyerét.

— Látott már holdembereket is? — kérdezte lélegzetvisszafojtva.

— Erről nem beszélhetek. Neki sem szabad — intett a lóca felé.

— Miért?

— Titok. Államtitok.

Ez jó szó volt; örült, hogy kimondhatta. Otthon hallotta: Géza bácsi mesélte egyszer az apjának, amikor a fia új hivatali beosztáséval dicsekedett. Géza bácsinak már felnőtt fia volt: mérnök. „Államtitkokkal is kapcsolatba kerül. Vigyáznia kell... Tudod, hogy van ez ...”

Ö nem tudta, hogy van ez, de a szó jó volt, és most végre felhasználhatta. Holdemberek. Államtitok. Jó szó.