Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - Rácz Olivér: Az alagút

Bugira is hatott. Visszatérdepelt az alagútnak az ő számára kijelölt oldala elé, onnan kérdezte bizalmatlanul:

— Az mi?

— Titok. Olyan titok, amiről nem szabad beszélni. Felnőttek előtt sem.

— De neked elmondta? Az apád?

— Nekem igen. Én is űrhajós leszek, azért. Már be vagyok jegyezve a könyvbe. Egy olyan nagy könyvbe. Aranycsatos könyv; kulcsra zárható. Bőrkötéses. Ott van a nevem. Nekem azért mondhatta el. És kezet adtam rá, hogy nem mondom el senkinek. Neked sem mondhatom el.

— De azt megmondhatod, hogy vannak-e? Holdemberek? Meg, hogy milyenek? ... Azt csak megmondhatod? ... Vannak?

— Vannak — vágta rá szigorúan, mert látta, hogy Bugi már nyelni sem bír az izgalomtól. — Vannak. De többet nem mondhatok. Ennyit is csak neked árultam el. Csak neked. Ha megtudnák, kihúznák a nevemet a könyvből..,. Törölnének a névsorból...

Félt, hogy Bugi faggatózni kezd, miféle könyvről meg névsorról van szó — ez még nem volt teljesen kidolgozva —, ezért sietve folytatta: — De erről egy szót se! Senkinek. Igenis, vannak! — mondta még szigorúbban, de aztán eszébe jutott, hogy Bugi ettől esetleg frászt kap majd este, az ágyban, a sötétben, elalvás előtt. (Ő is szokott néha frászt kapni, este, a sötétben, valahányszor mindenféle dolgokra gondolt. De aztán kitalálta, hogy ilyenkor a legjobb védekezés, ha az ember gyorsan lehunyja a szemét és nyomban elalszik. Amikor az ember alszik, akkor semmi sincsen. Holdemberek sem. Meg olyan tüzes szemű izék, meg boszorkányok meg késes emberek sem.) Persze, egy ilyen Buginál sohasem lehet tudni. Frászt kap, és elárulja, hogy tőle hallotta.

Éppen ezért most ő hajolt át az alagúton, és bizalmas suttogással közölte:

— De azért ne rezelj be. Nincsenek űrhajóik. Nem tudnak lejönni. A Holdról. Nem tudnak megtámadni minket. Még nincsenek űrhajóik. Rakétáik sem. Még nincsenek — mondta nyomatékosan, jól megnyomva a „még” szót. — És ha az apámat ősszel kinevezik űrhajós tábornoknak, akkor nem is lesz nekik soha ... Az apám már tudja, hogyan akadályozza meg, hogy ne legyen nekik. De ez is államtitok. Erről sem beszélhetek! Kész az alagutunk! — kiáltott fel aztán gyorsan, hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek. — Kész! Ez itt mi? Ja, a kezed?! Egyengesd el a boltozatot, és gyerünk vízért! Vagy még jobb lesz, ha te hordod a vizet, és én majd öntögetem.

De Bugi váratlanul megmakacsolta magát.

— Honnan tudjátok, hogy nincsenek űrhajóik? Meg rakétáik? És ha vannak? Ha akkora űrhajóik vannak, mint egy ház? Vagy mint ez az egész rét? Mi? Honnan tudjátok? Biztosan akkora űrhajóik vannak, mint... mint... mint az a te buta fejed!

— Ne beszélj hülyeségeket! És ne kiabálj! Mindenki meghallja. És akkor lőttek az államtitkunknak. Gyere vízért. Minek csináltuk ezt az alagutat, ha nem vezetjük bele a búvópatakot? Gyere!

Felkapta az egyik vedret, a két törpéset, és rohant a patakhoz.

De Bugi ekkor teljesen megvadult.

Felkapta ugyan a másik vedret, a virágosat, de futtában ádázul odasziszegte:

— Köpök az alagutadra, tudod? Meg a búvópatakodra is. Nincsenek is holdemberek. Ha nem mondod meg, milyenek, akkor nincsenek is! Az egészet te találtad ki... Te meg az apád!

A lóca felől ekkor harsány kiáltás hallatszott:

— Palika! Vigyázz, hogy le ne öntsétek magatokat. Csupa sár lesz a szandálod! Bugira is vigyázz: bele ne essetek a patakba! Aztán gyertek majd enni: Bugi apukája már megpirította a szalonnát! ...