Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - FÓRUM - Vita a Próbaútról
FÖRUM vaja van: maga a processzus. A megváltás- modell helyett annak a végtelennek tűnő folyamatnak a lehető leghitelesebb művészi ábrázolása, amelyben élünk. Hiszen a folyamat mi vagyunk, s bennünk az egyes, a potenciális Ö. KATUS JÁNOS Nem elsősorban irodalmi, esztétikai kérdésekhez szólnék hozzá, hanem más dolgokhoz mennék vissza. Sok szó esett magukról az anyagokról, elsősorban az anyagról, azután a könyvben szereplő írókról. Szeretném felhívni a figyelmet egy más, korábbi dologra: magára a szervezésre. Tehát volt egyszer egy Iródia, amely lassan- lassan már történelem, és most ezzel a kötettel fölkerült a korona valamire. Ügy gondolom, hogy lezárult egy korszak, és kezdődik egy korszak. Ezen a közösségen belül és nemcsak belül, hanem kifelé is. Amiért szót kértem, az elsősorban az, hogy szeretném mindannyiunk nevében megköszönni ezt a lehetőséget. Tehát a közösségnek az összetartozási lehetőségét, hogy ezt megkapták, megkaptuk. Létrejött egyfajta összhang, bár a kötet az egyéniségek miatt sokszínű is, összhang teremtődött, egy közösség, amely vitatkozott. Vitalehetőség jött létre. Azt lehet mondani, hogy egy nemzedéknek az irodalommal foglalkozó „krémje” került össze. Nagyon sokan dolgoztak, szervezték, sok embernek lehetne köszönetét mondani, hogy ez a kötet megjelenhetett. Ám hogy a megelőző találkozók egyre magasabb szinten ismétlődtek, az elsősorban egy embernek köszönhető, amennyire én látom a helyzetet, ez pedig Hodossy Gyula, aki nem királya volt az Iródiának, hanem szolgája. Ezt csak azok érthetik igazán, akik hasonló szervezési munkát hosszú ideig végeztek. Nem lehet fölmérni pontosan, nem lehet tudni, mennyi munkát végzett Hodossy Gyula. Én csak erre szeretném felhívni a figyelmet. Szervezni, utánajárni a dolgoknak, ez szolgai munka. Tudom, sok más ember segített ebben, és lehetne azt mondani, hogy más is meg tudta volna csinálni, vagy egy idő múlva jött volna más, aki megcsinálja, de nem jött, és aki jött, az Hodossy Gyula volt. DUSZA ISTVÁN Tőzsér Árpád nemzedékének — a „Nyolcaknak” — 1958-beli indulása óta ez a harmadik költői antológia. Mégis az első olyan (a prózaírók jelenléte nem bontja, hanem éppen ellenkezőleg, erősíti ezt a jellegét), amely nemzedéki revelációvá növeli a kötetet. Ez a tézis mindenképpen indoklást kíván. Ezt megelőzően a Nyolcak nemzedéke volt az utolsó olyan irodalmi kirajzás, amely úgy lépett be az irodalomba, hogy önmaga helyéhez (társadalmi szerepéhez), idejéhez (korához) és szellemiségéhez (irodalmi autentikusságá- hoz) képest nem megkésve, nem a nemzedék szellemi energiáinak maradékától hajtva közlekedett. Azaz: ha megvizsgáljuk az Egyszemű éjszaka antológiát, láthatjuk, hogy abban még a Nyolcakhoz életkorban közelálló költők is voltak. Persze ez nem öncélú játszadozás az életkorral mint idő- és helyhatározó funkcióval is rendelkező biológiai adottsággal. Az 1970-ben megjelent Egyszemű éjszakát nyolc évvel később követő Megközelítésben a nemzedéki megnyilatkozás szinte teljességgel lehetetlen volt, hiszen mostanában, önálló köteteik sorjázásakor derül csak ki igazán, hogy az ott felvonuló köl- tősereglet mennyire különböző módon értelmezi magát a költészetet. Velük szemben a Próbaút költői és prózaírói személyében olyan tizenegy fiatal ember jelentkezett, akiknek egyéni teljesítményüktől függetlenül van egy kiküzdött alkotói világuk, olyan jövőbeli méreteket és értékeket sejtető, amely izgatott várakozással teli optimizmussal töltheti el az olvasót. Megmaradva a számomra kedves életkor-szindrómánál: a véletlenek összejátszása folytán a „próbautasok” többsége akár gyermeke is lehetne a Nyolcaknak. Amikor arról kell tehát szólnom, milyen is ennek az „irodalmi gyermeknemzedéknek” a kiküzdött világa, azzal kell kezdenem, amit valaha a történelem előtti múltban az evolúció első egysejtű élőlényében az anyag a mi számunkra átörökített. Az evolúció kutatói, majd századunkban a genetikusok bebizonyították, hogy a Föld történetének kataklizmái, az emberi társadalom forradalmi változásai mindig hatottak az emberre, s megváltoztatták az élőlények, majd az ember biológiai konstrukcióját. Márpedig az is természettudományos tétel, hogy ennek a függvényében
