Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - FÓRUM - Vita a Próbaútról
FÖRUM fejlődött ki a biológiai élő anyag legtökéletesebb formája: az emberi agy. Innen építve az asszociációs láncolatot, könnyebben megérthető, hogy a Próbaút irodalminemzedéki csoportja és a Nyolcak között milyen, olykor bizony nem is irodalmi kapcsolat, ráhatás létezik. Az ötvenes és a hatvanas évek fordulóján, amikor ennek a fiatal nemzedéknek a többsége biológiailag megfogant (Csernobil katasztrófája után közzétett adatokból tudjuk: az atomcsendszerződés megkötéséig), a légköri radioaktív sugárzás sokszorosa volt az 1986 májusában mért értéknek. Ha hinni lehet a genetikusoknak, akkor feltételezhető, hogy a Nyolcak esetében a háborús élmények, majd a megkésett társadalmi felszabadulás okozta lelki traumák, végül az irodalom mesterséges beszűkítését szolgáló falak determinálták az agysejtjeiket mozgósító biológiai anyagokat. Azt is csak feltételezni tudom, hogy a korosztályukhoz tartozó emberpárok gyermekei ugyanezeket a történelmi traumákat sejtjeikbe kódolva örökölték szüleiktől. Nem is szólva arról a ma még tudományosan is csak feltételezett hatásról, amit az ő gyermeki életük idején megnövekedett légköri sugárzás okozhatott. Az ő nemzedékük (s most nem az irodalomra gondolok), amelynek tagjai akkortájt jöttek világra, talán már genetikai kódjaiban örökölte mindazt, amit nagyapáik, apáik traumatikus élményként szenvedtek el. Mindezeket az eredendően biológiai és fizikai indíttatású következményeket ott látom az ő verseikben, novelláikban. Példaként két embert emelnék ki ebből a nemzedéki sorból. Az egyik Farnbauer Gábor költő, a másik Talamon Alfonz prózaíró. Mind a ketten az „időtlenséget” akarják megragadni, s ez nekem, olvasójuknak, az emberiség és a történelem időbeli oszthatatlanságát is jelenti. A Költő egészen odáig merészkedik, hogy az einsteini relativitáselméletet emeli át a költészetbe. Igaza van, hiszen a „téridő-kontinuum” négy dimenziója igencsak rokon a költészettel. A Költő oly módon hasznosítja a Fizikus ismereteit, hogy elkerüli a történelem térre és időre való darabolását, mert az idő már egyikük számára sem abszolút. Einstein a fizika költője volt. Megteremtette számunkra a saját szellemi szabadságunkat. Megmagyarázta nekünk, hogy a térben sincsenek végpontok és határok, s nincs szilárd talaj a lábunk alatt. Ebben a fizika ihlette költészetben igyekszik megkeresni a Költő az ember helyét, s én hiszek benne, hogy Farnbauer megtalálja. A Prózaíró azt az időtlenséget és időn átemelhető emberi világot közelíti felénk, amely a mítoszokban ismerhető fel leginkább. A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa egy ősi mítosz olyan át- lényegítése, amely a modern ember számára (a mítoszelméletekkel igazolt módon) az időn átívelő erkölcsi abszolútu- mot közvetíti. Tehát akár össze is foglalhatnám Farnbauer és Talamon alkotói sajátosságait. Lehet tagadni, szabad ellentézisekkel mást bizonyítani, a tény attól tény marad: ők ketten meg a név szerint nem emlegetett kilenc társuk a történelemben oly sokszor abszolútumként kezelt idő ellenében, az einsteini fizikával is igazolható módon az Ethoszt tartják a poézis abszolútumának. Ez a két fiatalember sűrítette írásaiba mindazt, amiért ezt a nemzedéket szeretni lehet. Ethoszuknak része az esztétikai meghatározottság, amely úgy jelenik meg a nyelvezetben, a formában, a képekben, mint erkölcsi magatartás. Kell-e ennél több egy irodalmi nemzedék indulásához?
