Irodalmi Szemle, 1987

1987/8 - FÓRUM - Vita a Próbaútról

FÖRUM

Krausz Tivadarral, Hizsnyai Zoltánnal, Hogya Györggyel és Talamon Alfonzzal emelkedett. Két költővel és két prózaíróval.

A megnevezés keserédes örömén túl elsősorban az köti őket össze, hogy művészetük világnézeti hatású anélkül, hogy valamely határozott világnézetről volna benne szó. Számukra az artisztikum, a művésziség csupán közeg, még ha alkotó módon gazdag is eszközökben. Náluk élesebben tűnik fel a végső ok: az autono- mitásra törekvő ember szabadság- és sze- retethiánya. írásaikkal mind a négyen azt sugallják: a világ megesik velük, elszenvedik, de sohasem úgy, hogy ők maguk hozhatnák létre. Krausz, Hizsnyai és Hogya helyenként még hiszi, hogy számára a világ idegensége megszüntethető a tettel, de Talamon élesebben láttatja, hogy hősei — szociális helyzetüktől függetlenül, a történelmi helyzetektől azonban szigorúan determináltan — már csak saját szellemlényükben hihetnek, szemlélődő embervoltuk gondolkodásában, amelyet saját tehetetlenségük, kizáródásuk, a valóság és a vágyott lét (hogy következetesek legyünk: a más rend) közti szakadék késztet a dolgok erkölcsi, filozófiai és művészi tudatosítására. Ök négyen köny- nyeden mozognak teljes pályájukon, s hogy viszonylag kockázatmentesen, azt azért is érezni, mert evidens kockázat- vállalásukat (amely mindenekfölött abból adódik, hogy bátran viselkednek a szóval] a biztos túlélés reáliáiba sodorja Farnbauer Gábor igazi életveszély-helyzete. Ő az egyetlen, aki mindenestül kitört a földi gravitáció teréből, és súlytalanságában nemcsak hogy elemeire hasította önmagát, hanem úgy vizsgálja személyiségének részecskéit, ahogy a kozmológusok szemlélhetik az ősi fényeket átalakító kozmikus por finom, tű alakú szilikátkristályait s a kozmikus színjáték többi ellentmondásos, paradoxális folyamatát. A racionalizmus kéjével, a tiszta ész nyugalmával, a tragikum előérzetének nyugtalanságával. Nem tudni még, hogy felvonónk Farnbauert táguló világegyetemünknek mely partjára röpíti. Abba a különleges szinguláris „nulla-térbe”-e amelyben az anyag ismét egy pontba tömörül és végtelen sűrűségűvé válik, vagy a földbelsőbe (hiszen most éppen az átmeneti övben tartózkodva gyűjt erőt ahhoz, hogy behatoljon a szilárd magba). Mindkét irány végtelenül

kockázatos és kiszámíthatatlan, ezért kérdéses, hogy az önmaga pszichikai mechanizmusait ismerő személyiség képes-e új minőséggé összerakni vizsgálódás céljából széthasított részelemeit. Farnbauer felfokozott életérzése az önpusztítással parolá- zik, de nem a halál mitizálása kedvéért, hanem hogy a dolgok átalakulását, tágulását elősegítve behatoljon azok lényegébe, jelképünknél maradva: a földi létezés azon szinguláris pontjába, a magbelsőbe, amelynek összetételéről csak sejtéseink vannak. Akárcsak az abszolút tudásról. De a jelkép ilyetén alkalmazása már misztifikálásba hajlíthatja mondandómat, akárcsak az a véletlen egybeesés, hogy a szakemberek a külső magot követő átmeneti övét F-fel, a magbelsőt pedig G-vel jelzik ...

Farnbauer csakúgy, mint az általánosból kimagasló társai (igaz, egyikük sem any- nyira célirányos összpontosítással, mint ő), a lényegig hatolás szándékával azt az embert keresi, aki lehetne. Ki vagyok ő, „aki szüntelenül megtagadva kísérti önmagát?”, kérdezi. „Az egész roppant szimfóniának tulajdonképpen egyetlen főtémája van. A téma végtelenül egyszerű. Az egész ennyi: embernek lenni. Mintha közülünk még senki sem lenne az. Mintha emberek csak lenni szeretnénk, s mintha most csak feltételezett emberi létünk előlegéből élnénk. Különös lények! Az állatvilágtól, ugyanúgy a szellemektől végzetes elszakadásban egyedül, egymagunkban élünk, a rokonságot nem tartjuk sem lefelé, sem fölfelé, de azt a lényt, aki szívünk mélyén igazán mi, emberek vagyunk, nem tudtuk elérni és megvalósítani” — vallják e kötet szerzői Hamvas Bélával, akinek e szövegén bár átdereng valami megváltásjelleg, még sincs benne szó megváltásról. Az iródiások legjobbjai sem misztifikálják az eddig el nem ért emberi lét elérésének célját, mert nemcsak elődeikben, hanem saját tapasztalásukban is megélhették a messianizmus kártékonyságát. Ök maguk sem messiások, ezért is tagadhatnak mindenfajta stabilitást, mindenfajta akadémiz- must, skatulyát. Tisztában vannak azzal, hogy minden mozog, semmi sem végleges. Hogy a relativitáselmélettel igazolható: világegyetemünk folytatja tágulását, s hogy testünket, akár a csillagokat és világunkat, ugyanaz a proton alkotja. Mindebből nyilvánvaló számunkra, hogy a gondolkodó-író embernek egyetlen alternatí-