Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - FÓRUM - Vita a Próbaútról
FÓROM hit, hogy a dolgokat be- és átlátó lélek törvényszerűen változik az önértelmezések folyamatában, s hogy ez a folyamat mostantól kezdve szükségszerű és elmulaszt- hatatlan. Tételezhetjük tehát, hogy céljuk az új minőségű emberi lényeg. E törekvésnek, amely a másfajta létrend felé irányul, egyetlen védjegye lehet: az autonóm ember, aki tisztában van ugyan az emberi jelenségek paradox jellegével, mégis odáig képes izzítani magát, hogy lemondva az általánosról, „a hit paradoxonéban rejlő szükséget és szorongást” a legközelebbről, az egyesben vizsgálja. E vizsgálatot ki-ki szerényebb vagy hathatósabb eredménnyel végezte el, attól függően, miként osztályozta élményeit, erudíciójának, tapasztalatainak erejével milyen magasságokig tudott felrugaszkodni. Ahhoz, hogy közelebbről szemügyre vettessük: konkrétan meg nem fogalmazódó, de az összképből félreérthetetlenül kisugárzó céljukhoz külön-külön mennyi az erejük, azt kell értelmeznünk, ami a nevek alatt áll. Eszközeim szűkösségét bizonyíthatja, hogy elvont dolog méréséhez egy gyakorlati célra használt tárgyat hívok segítségül. Ügy tetszik, ha egy liftet megtöltünk tizenegy emberrel, hirtelen megtelik eleven, mély értelmű, mérhető élettel. Ráadásul ez a felvonó nem egyszerű lift, bár ez is függőlegesen emelkedve közlekedő berendezés, annyiban mégis különbözik a gombnyomásra működő személyfelvonóktól, hogy ezt nem villanymotor, hanem a benne utazók szellemi ereje hajtja. S ha elfogadtuk, hogy a liftaknát a szerzők közösen építették, az ellen sem lehet kifogásunk, hogy nem létező, hiányzó téglákból, hiszen szerzőinknél az írói szerkezet a rend mindnyájuk által érzett hiányából épül. Meglehet, különösnek tűnik ez az állítás, de ha már beszálltunk ebbe a liftbe, ne csodálkozzunk a paradoxonon. Meglehet, máris akad, aki úgy érzi, közömbös számára, meddig szállítja utasait a felvonó. Mivel ez a voyeur alapállása, aki kívülről és indiszkréten szemléli az eseményeket, az a legtisztességesebb, ha abbahagyja e szöveg olvasását, s a kötetet sem veszi többé kézbe. Persze, ha így tesz, elfogadja voyeur-ségét, és semmibe veszi azt is, hogy ez a könyv nemcsak magáért, de az olvasóért is bátran viselkedik. Tulajdonképpen ez a bátorság szolgáltatta az erőt, amellyel ki-ki feljutott önmaga kötetbeli pályacsúcsára. A lito- és bioszférába mindenekelőtt Ravasz József, akinél a jelenségek világa (a csallóközi táj, a szegénység, cigány származása) és a lényeg (a korkérdések és a közösségitörténelmi elemek) különválnak egymástól. Verseinek gondolati struktúrája bizonytalan, tájhoz való viszonya alapjaiban sematikus. Hodossy Gyula is ezekben a szférákban kötött ki, bár ő ellenirányba is hatol. Erőfeszítése, hogy a maga teljességében láttassa állapotát és sorsát, hogy lírájával az elidegenedett élet kritikáját adja, ott válik szimplifikálttá, ahol verseiben a társadalmi meg nem értettség és a személyes indulat közti vákuumot nem tölti ki semmi. Legjobb verseivel (akárcsak Ravasz) troposzférikus magasságokig emelkedik, ahol azonban a villámlások és dörgések fölé elégikus pehelyfelhők terülnek. Hodossynak is sikerül áthatolnia — jelképrendszerünknél maradva — a gabb- rórétegen, s rengéshullámainak terjedési sebessége helyenkénti növekedést mutat. Csepécz Szilvia is ezekben a szférákban mozog, bár erről nem nagyon vesz tudomást. Nagyobb távlatokat mellőző gondolkodásából eredhet, hogy többnyire sablonokká merevített érzelmeket fogalmaz meg. Indulatai föltehetően épp amiatt szelídülnek meg maguktól, hogy érzelmei a vers végére fölemésztik önmagukat. Olykor korábban. Ha az általánosba olvadnak is, mindhárman jegyeznek olyan szövegeket, amelyek vitathatatlanná teszik jelenlétüket. Szentandrási Tibor mikronovellája nem gyűjtött magába annyi erőt, hogy liftünkkel valamerre elindulhatna. Mintha be sem szállt volna ... Valahol a mezoszféra derekán, ahol a meteoritok amolyan gnómikus magatartással felvillannak és elégnek, Feliinger Károly szállt ki, majd valamivel följebb, ahol a világító éjszakai felhők tanyáznak, juhász József. Belőlük még minden lehet: nagy költő, de „klasszicizálódott tehetség” is. Feliinger gnómaköltőként mutatkozik be, mintha Cocteau-val vallaná: „őrültség hiún kitárulkozni”, de még nagyon sok az utánérzés mozaikjaiban. Juhász világszemléletének mozgatója a vers és a nyelv vigasza, amely fölé mintha valóban csak foltokban világító éjszaka nehezülne. Ez egyelőre nem sok, de mutat annyi erőt, hogy gazdáját továbbvigye a pályán, át az iono- és exoszférába, ahová felvonónk
