Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - FÓRUM - Vita a Próbaútról
FÓRUM vagy a történelmi félmúlt, netán jelenünk dolgavégezetlen halandóinak rendjéhez viszonyítva? Viszonylag könnyű volna azt felelni, hogy mindenekelőtt annak a földrajzilag kijelölhető territóriumnak lét- és önértelmezési zűrzavarához viszonyítva, amelybe beleszülettek, de nem tudnak otthon lenni benne. Ha azonban csak azt felelnénk, akaratlanul is a couleur locale-ra terelnénk a figyelmünket, s joggal érezhet- nénk, hogy a szülőföld valóságának kidomborítása közben elhanyagoljuk a tá- gabb valóságot: a mindenkor jelenségekbe sűrűsödő egyetemes létezés dilemmáit. S mert szerzőink zömének inkább arra van hajlandósága, hogy a szűkebb értelemben vett couleur locale-t magától értetődő természetességgel száműzze, mert nem a szülőföld, hanem a maga felelősségére akar a más rend fegyverhordozója lenni, a geográfiai jelenségek szerepének megfellebbezhetetlensége mellett inkább azt kellene szemügyre vennünk, milyen folyamatok hatására alakult szellemiségük, s rögzített-jelzett céljukhoz mennyi az erejük. Tehát mindenekelőtt a folyamatok. Az az énállapot-sor, az a miállapot-sor, amelyet kissé másként élnek meg, mint az elíziumi mezőkön vagy a kort rsi telkeken leiedző elődeik. Én nemcsak azért, mert e másként tel életben tartják a túlélés személyes érzését, az elődök túlélésébe vetett bizalmukat, hanem azért is, mert az ezredfordulóhoz közelítő szellem működésére hathatósabban rányomja bélyegét a tágabb világ, a totális vég egyre növekvő árnyéka, az erőszakra épülő rendek önfenntartási ösztöneinek fokozódó hatékonyságától való iszonyodás — és a szűkebb világ béklyója is: a nemzetiségi- nemzeti lét- és énhelyzetek Prokrusztész- ágya. Az ebből fakadó szorongás és félelem lényegi meghatározó; megkérdőjelez és véges idejűnek minősít szinte minden eszményt és értéket, hiszen a jelenségek bizonyítják: a talmi eszméket és értékeket hirdető ember nem vétlen. Természetesen — hiszen már a paleo- modernisták formaelvetésének programja is új formák keresésén alapult — a kötetben jelentkezők szellemi működése formateremtő működés, minthogy az is evidens, hogy a működés révén létrejövő forma kielégíti a rend utáni sóvárgásukat. De mi lehet az az írói rend, ha úgy tetszik, szerkezet, amit létrehozni kívánnak? Egy olyan korban és olyan helyzetben, amelyben a létezés vitathatatlanul elvon- tabbá vált, mint bármikor az emberiség történelme folyamán? Ez a rend: a rend mindnyájunk által érzett hiánya. Ebből adódóan: amennyiben a szellem működésével létrehívott forma a rend mindnyájunk által érzett hiányát tükrözi, akkor ez az egyik leghitelesebb forma, amellyel kifejezhető korunk s benne mi magunk. Korántsem állítom, hogy az ezredforduló előestéjén ez a fajta hiányfo- lyamat-ábrázolás a magyar vagy akár a közép-európai irodalmak egyetlen járható útja, egyetlen lehetősége a valóság hiteles megközelítésének, azt azonban hiszem, hogy a huszadik századi modern tudat általában véve nem képes fölfogni világ- helyzetét, környezetével nincsen egyensúlyban, s hogy e tudati defektusra csak ott találhatunk gyógyírt, ahol felszabadítjuk a kultúrát (s benne az irodalmat) a hagyományos morál- és kultúraszervezői struktúrák alól. A miértre maga a Próbaút ad választ. Némely szerzője olyan új pszichikai lehetőségek tartományába jutott el, amelyben új egyensúlypillanatokat megélve és megfogalmazva nemcsak a saját, hanem az olvasó helyzettudati defektusainak számát is csökkenti. Azaz: csökkent- heti . . . S ezzel utalok arra is, milyen indíttatású a szándék, amellyel szerzőink céljukhoz közelítenek. Elvont fogalmakkal úgy mondhatnánk: nemes, tiszta, humánus, elkötelezett, de ne mondjuk, hiszen ezek a kiüresedett szavak folytonosan azzal kísértenek, hogy igenis kifejezhető velük mind az általánossal, mind az egyessel szembeni abszolút kötelességünk. Ostobaság — tudják ezt szerzőink is. Ezért is fejezik ki őket paradoxonokban. Legnagyobb gyakorisággal az irónia magasából, ahová a végtelenség tudata lendíti szerzőinket, s ahol az általánoshoz való viszonyukat ők maguk határozzák meg. Fölfigyeltető, hogy a kollektivitás nem a priori jelenik meg náluk, hanem az én-hit paradoxonéban rejlő szükségből: nélkülük nem lehetek egyes. Végül is az ember nem teheti meg úgy az utat, hogy ne találkozzék senkivel! Szerzőinknek sem ez a célja, hanem a már említett más rend, amelyben valamiféle szkeptikus reménnyel bíznak. Valamennyiük gondolataiban ott bujkál a
