Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - Rácz Olivér: Az alagút

— Hát akkor majd ásunk. Mélyet. Olyan mélyet, hogy beleállhassunk. Neked mi az apád?

— Mi?

— Az apád. A papád. Az ősöd. Már megint süket vagy?

Erre a sértő gyanúsításra nem válaszolt, de meg a kérdésre sem volt felkészülve — nem illett a helyzethez. Eltűnődött a dolgon. Aztán lassan a lóca felé pillantott, ahol az apja üldögélt és újságot olvasott.

— Ja, az apám? Azt kérdezted, hogy mit csinál? Hogy mivel foglalkozik, amikor nem velem van?

Időt kell nyerni.

Éppen ezért, mielőtt Bugi szólhatott volna, gyorsan elébe vágott.

— Miért, a tied mi?

A másik gondolkodás nélkül rávágta:

— Hadvezér.

Ez az. Most már rendben volt minden. Ez a Bugi, bármilyen buta kis srácnak látszott kezdetben — legalább egy fél évvel fiatalabb nála, de lehet, hogy egy egész évvel: eleinte nem is nagyon akarta bevenni az alagút-ásásba —, a jelek szerint értette a dolgát.

— Hadvezér?

— Igen. Nem hiszed?

Ez harciasan és kihívóan hangzott, de ő nem fogadta el a kihívást. Lassan a tűzhely felé fordította a fejét: Bugi apja holmi száraz gallyakkal piszmogott ott — nemsokára szalonnasütés lesz. Lopva szemügyre vette. Nem látszott hadvezérnek. Kis, pocakos embernek látszott, az ábrázata piros volt, amint a tűzhely felett hajlongva, gondos, csinos kis máglyarakást készített, és egyáltalán nem látszott hadvezérnek. Ha ez valaha is látott hadat meg vezérséget, megeszem ezt az alagutat, gondolta kajánul. Megpróbálta egyenruhában, kitüntetésekkel a zubbonyán elképzelni: így sem ment. De hangosan mindössze ennyit mondott:

— Miért ne hinném? Milyen hcdvezér?

A másik egy pillanatra meghökkent, de aztán szemrebbenés nélkül válaszolt:

— Lovas. Meg páncélos kocsija is van. Olyan ágyús. Lőni is lehet belőle . ..

— A szájával utánozta: — Sss! Prrr! Szili! Bumm! .. . Dombnak föl is tud menni. Meg folyókon át.

— A harckocsi.

— Páncélkocsi.

— Tank.

Ebben maradtak.

— Repülőgépet is szók vezetni — mondta aztán Bugi elgondolkodva, és szusz- szantott. — Bombázót. Te már ültél repülőgépen? De igazin?

M'r a nyelvén volt, hogy rávágja: igenis, hogy ült, nem is játéktéri repülőgépen, hanem igazin, és nem is egyszer, legalább tízszer. Hússzor. Százszor. De még idejében meggondolta magát, fontoskodva felfújta a két pofácskáját, e'mélyülten a messzeségbe meredt, mint aki egészen szabatos választ óhajt adni. Nem babra megy a játék. Aztán, mintegy önmagát ellenőrizve, lassan, megfontoltan válaszolt:

— Ültem. Tizenkétszer. Ebből kétszer olyan izén... — A magasba emelt tenyerével széles, meredeken fölfelé lövellő ívpályát írt le a levegőben, aztán az ajkát csücsörítve, szemléletesebbé tette a képet: — Bzzlí, bzíí...! Olyanon, amelyik a felhők felett sivít... Az apámmal.

Bugi tisztelettel bámult a levegőbe rajzolt, lendületes vonalra, az ajkával önkéntelenül utánozta a gép zúgását: — Bzíí... Bzíí... — Ettől váratlanul visszakanyarodott az alapvető kérdésre: — Neked mi az apád?